Amikor elkezdem írni ezt a bejegyzést, még Helsinkiben vagyok. A sarki nyárnak már vége, kellemesen európai sötétség szűrődik be az utcáról a félig felhúzott redőny alól. A taktikai pozícióban asztalra helyezett lowcost ikeás lámpa kettévágja a tapogatózó árnyakat: éppen elég hangulatvilágítást biztosít ahhoz, hogy eltöprengjek rajta, mi a bánatos francért írtam ezt le ilyen költőien.

De talán nem is számít.

A covid környékén abbahagytam a rendes blogolást és a naplóírást is, szóval kicsit nehéz felvenni a fonalat. Olyan, mintha több különböző ember különböző életét leéltem volna azóta. Mostanában nem írok pársoros szösszeneteket a napjaimról, nem kesergek limerickekben az emberi ostobaságról, és nem írok verseket sem. Utóbbit azért bánom. Na jó… az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy egy verset azért írtam az elmúlt fél évben, de nem lett jó – majd valami alkalmas pillanatban megnézem, tudok-e utólag jót kalapálni belőle.

Egy kicsit olyan, mintha a mindennapi életem eseményei elveszítették volna a jelentőségüket, pedig a dolgok jelentősége tulajdonképpen azon múlik, hogy mennyire tartjuk őket jelentősnek.

(((-Paulo Coelho))).

Mondjuk lehet, hogy abból lesz művész, aki ezt internalizálja, és talál rá valami módot, hogy így-úgy-amúgy kivetítse a saját belső drámáit. Egyáltalán, ha elengedjük azt a tévképzetet, hogy az írónak jól kell írnia, a festőnek jól kell festenie (…), talán közelebb jutunk az igazsághoz. Aki elfojthatatlan késztetést érez az alkotásra, az úgyis alkotni fog.

Ezt a gondolatot most itt hagyom, mert jó lesz később visszatérni rá. Lehet, hogy teljes baromságnak fogom gondolni, de az is lehet, hogy megtapsolom majd magam.

A naplóírásra visszatérve: azt hiszem, azért szoktam le róla, mert minden kreatív energiám konkrét célok irányába összpontosul. Megírom a következő fejezetet, cikket, vázlatot. Átjavítom. Szerkesztek. Bétázok. Kutatok. Jegyzetelek. A tudatom csapongó rezdüléseit viszont nem vetem már papírra, inkább elraktározom későbbre, építőkockának tekintem valami félig elképzelt magnum opushoz, amiből talán soha nem lesz semmi. Ugyanakkor érezhetően kevésbé misztifikálom magam, mint régebben. Talán a korral jár? Lehet. Sajnos engem is utolért a felnőtt-itisz, és mostanában elemi izgalommal tölt el egy új porszívó, szőnyeg vagy éppen vízforraló megvásárlásának gondolata. Kedvenc bevásárlószatyraim és evőeszközeim lettek, és mély szorongással tölt el, ha a K-Marketben átrendezik a sorokat.

Most pedig éppen az a terv tölt el lelkes várakozással, hogy otthon majd veszek egy csomó ikeás lámpást, amibe mécseseket meg gyertyákat lehet tenni, és azoknak a fényénél fogok írni, meg filmezni, meg ilyenek. J biztos két hétig nyafogni fog, hogy minek ez a sok szar, mint ahogy a picit valóban over the top karácsonyi dekor miatt is nyavalygott tavaly, de aztán a végén bevallotta, hogy hát, tulajdonképpen mégis egészen jó volt az úgy. :D

Na de vissza a lényegre. Szóval, ott hagytuk abba a sztorit, hogy 2023 lett. Legalábbis, azt hiszem. Kifejezetten örülök, hogy a diplomamunkám leadásáról korábban már hírt adtam, mert olyan, mintha 3-4 emberöltővel ezelőtt történt volna. Mindenesetre jól sikerült (nyelvileg is!), publikálásra javasolták. Ebből következően a mesterdiplomám is kiváló minősítésű lett (na nem mintha ezért magasabb bruttót kérhetnék a multiknál, muhaha). Mégis, büszke vagyok rá, és egy részét le is fordítottam már angolra. (Finnből. A magyar nyelvnek egyelőre a közelébe sem jutottunk, de nem baj :D :D :D) lényeg a lényeg, átvettem a diplomámat, és két nappal később már indultam is Helsinkibe.

Márciustól szeptemberig ugyanis a hangzatos FILI mozaiknévre hallgató Finnish Literature Exchange-nél dolgoztam gyakornokként. A FILI a nemzetközi irodalmi színtéren igyekszik népszerűsíteni a finn szépirodalmat, kiadókkal, ügynökségekkel dolgozik együtt, vendégeket fogad, rendezvényeket szervez, social mediát szerkeszt, cikkezik, stb, stb. Szóval egy fél évig én is ilyesmi dolgokkal foglalkoztam, rengeteget beszéltem (és bénáztam) finnül, rohadt sok kávét főztem (a gyakornoki létnek ez jóformán az egész bolygón velejárója, a finnek pedig kollektíven koffeinfüggők :D) elképesztő mennyiségű új információt fogadott be az agyam, sőt, a műfordításba is belekóstoltam egy két hetes – elég kemény – kurzus keretei közt, amire a munkahelyem fizetett be. A konklúzió: van némi érzékem a fordításhoz, de nem igazán érzem, hogy ez lenne az én utam, pillanatnyilag túl esetlegesnek tűnik. Ennek ellenére viszont val.szeg pályázni fogok az év végén meghirdetett mentorprogramok egyikére, hátha elnyerek valamit; azért jól néz ki a műfordítás az ember CV-jében…

Szóval valahogy így nézett ki az életem az elmúlt pár hónapban: munka, írás, és ide-oda szédelgés a festői Északon. Egy ponton még Tallinnba is áthajókáztam, ami a nagyapám egyik kedvenc városa volt (nekem is tetszett), és Nyárközépkor – ami itt legalább akkora ünnep, mint Völgyzugolyban – meglátogattam egy barátnőmet Svédországban. Stockholm is tetszett, de a vártnál jobban hasonlított egy generic európai nagyvárosra. Sokkal jobban, mint például Helsinki. Amikor pedig hazalátogattam nyáron egy hétre, még egy pár órás bécsi ténfergés is belecsúszott a programba, mert Ausztrián keresztül kb. 150 euróval olcsóbban hazajutottam Veszprémbe kutyaszittelni, mint ha Budapest felől érkeztem volna.

Amikor ennyi különböző tájat és élményt tömsz az agyadba relatíve rövid időn belül, az persze inspirál az alkotásra, szóval alkottam. Befejeztem a Sequestrum harmadik részét és elkezdtem a negyediket, haladtam picit az egyik original regényemmel is, és életemben először TÉNYLEGES erőkifejtéssel és elszántsággal jelentkeztem pályázatokra. Az egyik a GABO kiadó szokásos sci-fi/fantasy extravaganzája volt, a másik pedig a The Black Aether „Ébredés” hívószóra hallgató novellapályázata. A GABO visszadobta a sci-fi novellámat (azt majd megosztom külön), a TBA-soknak viszont nagyon bejött a másik, szóval beválogatták az antológiakötetükbe. Ez azt jelenti, lesz végre egy olyan referenciám, ami tényleg jelent is valamit, ha egyszer könyvkiadásra adom a fejem. Na nem mintha nagyon sok esélyem lenne erre in any case, de azért mégis jó belegondolni.

A novella meg szerintem aránylag menő lett, tényleg mindent beleadtam. Majd meglátjátok. A kollégáim is lelkesednek érte, mert egy Kalevalából inspirálódott folk horror sztori, ha a kiadó hajlandó egyesével eladni a jogokat, még az sem teljesen kizárt, hogy lesz fordítása. (De szerintem ez azért eléggé long shot).

És ha mindez még nem lenne elég, az egyik kedvenc versemet is sikerült bepasszolni az Irodalmi Rádió őszi antológiájába (ennek külön örülök, hogy megjelenhet, mert a KószaKommandós kalandozások alkalmával született, még ha a témájában nem is kapcsolódik hozzá).

A fordítós kurzusra még visszatérnék annyiban, hogy érdekes élmény volt. Olyanokat tereltek össze egy csapatba, akik vagy svédországi finnek, vagy finnországi svédek (ebben a két esetben a finn az egyik anyanyelvük), vagy idegen nyelvként tanultak finnt, és a saját anyanyelvükre fordítanák. A lingua franca ennek következtében a finn volt (vagy az angol, ha valakinek valami NAGYON nem jutott eszébe) – sokszor elég nehéz volt finnül elmagyarázni, hogy a saját nyelveden miért ezt vagy azt a megoldást választottad egy adott kifejezés fordítására, de baromi izgalmas volt, és szerintem sokat profitáltam belőle. Egy-egy órás sessionre leültünk a szerzőkkel is, meg jöttek plusz vendégként fordítók, kritikusok, ügynökségek emberei, szóval naaagyon izgi volt az egész. Részt vett a kurzuson az a lány is, aki utánam lesz gyakornok, őt holnapra meghívtam az irodába betanítani, hogy ne a nulláról induljon majd elsejétől. Meg összebarátkoztam egy amerikai wannabe fordítóval (és egyébként doktorandusszal), Jeanne-nal, akivel utolsó nap leültünk az egyik overpriced csillivilli kávézóba az Esplanadi mentén, és 2,5 órán át szidtuk a világgazdaságot. Azért elég kemény volt szembesülni vele, hogy neki Chicagóban több szempontból sokkal nehezebb mostanság, mint nekem Budapesten 😐 és az is kiderült, hogy járt már nálunk Magyarországon, sőt, a házunk előtt is elsétált :”D

Szóval egyelőre itt tartunk. Nyilván történt még ötmilliárd dolog az elmúlt fél évben, erről az írós instámon tartottam szűkszavú beszámolókat. Csütörtökön lesz az utolsó napom a finn munkahelyen, de ma hivatalosan is elbúcsúztak tőlem a kollégáim egy csokitortával meg egy csomó füzettel és tollal. Aww!!!

Szóval, már csak két nap és irány Anglia. Erről meg a jövőbeli terveimről majd szerintem egy külön bejegyzést hozok, úgyis tervezek összeszedni sok praktikus infót, ami később még jól jöhet. Addig is, namarie, mellyn!

U.I.: Nyárközépkor csináltam rendes kamerás képeket is Nagyon Esztétikus Délfinn Helyekről, de természetesen olyan intelligens vagyok, hogy a kábelt nem hoztam el hozzá :D :D :D szóval majd ősszel. De hát most már polaroid kamerám is van, és lassan megtanulom használni is. Határ a csillagos ég.

Azt hiszem, eljött az ideje, hogy csapjak valami összefoglaló banzájt az elmúlt (majdnem) fél évről - szóval íme a próbálkozás. A maximális nosztalgiafaktor érdekében GP-s hangulatjeleket fogok használni, csak hogy olyan idegesítőnek tűnjek, mint 16-17 éves koromban. Bár szerintem akkoriban nagyívűbb és drámaibb személyiség voltam annál, mintsem ilyeneket használjak.

Ami jó és nagyon megmaradt (kb időrendben):

- Megjelent a Negyvenkilenc című versem a Tintában. Random jelentkeztem a pályázatra, nem vártam különösebb eredményt tőle, de - nyilván - örültem a döntésnek, és hihetetlenül élveztem a közös munkát ^^

- Fasza volt a július Finnországban.   Úgynevezett nyári egyetemre mentem ki, ami annyit takar, hogy egy előre kijelölt időszakra beíratják az embert egy finn egyetemre, és ott rendhagyó kurzusokon vesz részt. Én szűk 1 hónapra jutottam ki a közép-finnországi Ouluba (ahol nyelvet és irodalomtudományt hallgattam) de egy rövid látogatást Lappföld déli csücskén is tettem, Rovaniemiben és Kuusamóban (nagyon cukik voltak a rénszarvasok). A lakótársaimmal és több más csoporttársammal is kapcsolatban maradtam, és lehet, hogy fogunk is még találkozni (páran találkoztak is, mert szerveztünk Prágába egy össznépi talit, csak nem tudtam elmenni, mert írtam a diplomamunkám). Nem számítottam rá, de tök jó, hogy életben maradt a kis Whatsapp-szobánk, meg minden és a társaságon túl persze az is jót tett a lelkemnek, hogy észveszejtően csodálatos egy ország ez.

- Nagyon imádtam Angliát, már így a 2 nap alatt, amit láttam belőle (és ami érdemileg 1 napra korlátozódott volna, ha netes ismerőseim nem jönnek ki értem kocsival Stansteadbe, amiért ezúton is : ). Hogy hogy kerültem Angliába 2 napra, az egy hosszú történet, ti meg már úgyis tudjátok, de lényeg a lényeg, inspirálódtam belőle, és ha nem történik teljes apokalipszis, akkor belátható időn belül vissza is megyek. Már vannak tervek. 

- Az előző két ponthoz kapcsolódik, de muszáj külön vennem: három tétel is lekerült a bakancslistámról, miszerint (1) Csinálni egy fotót úgy, hogy az egyik felem a sarkkörön kívül van, a másik pedig már belül, (2) elmenni túrázni Lappföldön és (3): Sequestrumot írni egy londoni kávézóban (még ha csak kb 15 percig is, mert nem volt sok időm, és szűk programot csináltam magamnak )

- Nagyon élveztem Hirfael lánybúcsúját  és szerintem ti is... nem annyira hoztam a formámat, mert elképesztően fáradt voltam így minden más után, de a lelkemnek fantasztikusan esett. (Ugyanez elmondható az esküvőről is természetesen, csak ott nem voltam fáradt).

- Sok jó/érdekes íróféle embert ismertem meg (megint), nem csak Finnország, hanem a NaNoWriMo miatt is (amit egyébként a diplomamunkám és a Sequestrum miatt már most majdnem 20 000 szóval túlléptem :"D). Hiányzott, hogy tudjak az írásaimról beszélgetni sok különféle emberrel, és ez most kb megvan 

- Tücsök kutyából eltűntek az utolsó paranoid támadó reflexek, kajavédős gesztusok és bizalmatlan megnyilvánulások is 

- Október 16-án eljutottunk a Dunakanyarig a kéktúrán Melianékkal  igaz, nekem pár szakasz hiányzik a közös útból (általában mert dolgoztam hétvégente), de azért így is óriási élmény volt meglátni azt a széles, kék szalagot a horizonton, tudva, hogy egészen Hollóházáról meneteltünk idáig. Persze ezen a pillanaton kívül is rengeteg meghatározó emlékem és sztorim is van már a kéktúráról, de ez az egyik olyan, ami leginkább megfogott. Legalább annyira, mint amikor jurtában vacsoráztunk (ez még 2020), vagy mikor Estellel találtunk egy pici tavat, aminek külön mikroklímája és növényzete volt, ebihalak úszkáltak a felszíne alatt, és fura dolgok nőttek benne, amik az erdőben máshol nem (ez azt hiszem, tavaly volt).

- Versműhelyet tartottunk a KÖMT-ön nosmaeth-szel, és még mindig adós vagyok a világ leginkább elkésett follow up- emailjével . Baromi sokat dolgoztunk az egész koncepción, és szerintem jól sült el - persze lehetett volna javítani bizonyos mozzanatokon, részleteken, de nagyon szuper kis csapat gyűlt össze, és szerintem ők is jó élménnyel távoztak. Ami pláne nagyon megtisztelő érzés volt, az az, hogy kiírtam a Wattpad-oldalamra, hogy ez lesz, és az egyik olvasóm kedvet kapott az egész KÖMT-höz, és el is jött 

- A St. Endre és az Indoktrináció című verseimet kiadásra méltónak tartotta az Irodalmi rádió (erről blogposzt majd később lesz, mert már megjöttek a példányaim, csak anyukámnál vannak), mindenesetre már elő lehet rendelni az antológiakötetet, amibe bekerültek. Tudom, hogy versek esetében ez a módi, meg minden, de akkora örömmel tölt el, hogy a "szépirodalom" kategóriába kerültek 

- Leadtam a diplomamunkám, ami 69 oldalas lett  és egy ilyen hosszúságú, finn nyelvű szakszöveg megírása bizony többször egymás után is elpusztította az összes megmaradt agysejtemet, szóval most üres edényként indulok újra, tanítsatok meg járni és beszélni. A doli magyar címe A Kalevala továbbélése Tolkien műveiben, és az MTT részéről már érkeztek különböző felkérések a továbbélés továbbélésével kapcsolatban (erről majd később). Megvédeni január 17-én fogom ezt az izét, amire jelen pillanatban nem tudom, hogyan leszek képes, mert spontán kéne hozzá értelmes mondatokat alkotni finnül, amire ezután mások értelmes finn mondatokkal reagálnak. A covid miatt nekem a mesterszak alatt kb bő 3 hetem volt ezt * tényleg* élesben gyakorolni, most, nyáron  és ne tudjátok meg, mennyire pánikban voltam az ilyen "szólíts le az utcán idegen finneket egy kérdőívvel, akik nagyon nem akarnak veled beszélni" jellegű feladatoktól. A kicsit kevésbé szabad beszédet mindenesetre gyakorlom jövő héten is a tanszéken, mert tartok a diplomamunkámból egy előadást. El ne felejtsek hozzá csinálni valami ppt-t.

Ami nem annyira jó, de megmaradt:

- Egy nehéz, nagyon összetett gyászfolyamat kellős közepén vagyok még mindig, és ennek a feldolgozásán nem segít az, hogy elutazom különböző országokba, ahol egyetlen szabad percet sem hagyok magamnak arra, hogy elgondolkodjam, hogy vagyok egyáltalán. Muszáj lesz kezdeni valamit ezzel az egésszel, de gondolom, kicsit könnyebb lesz, ha végre tényleg túljutunk az adminisztratív fasságokon, újrarendezzük az életünket, meg ilyenek. Csak ne lenne ilyen hosszú ez a része 

- Némileg ehhez kapcsolódik, de: szinte semmilyen személyes jellegű egypercest, bejegyzést, szösszenetet nem írtam se tavaly, se idén (amit igen, azt kb mind meg is mutattam). Nem jellemző rám, hogy ennyire kiapadjanak belőlem a személyes jellegű gondolatok, de azt hiszem, annyira elmenekültem mindenféle elől a sztorijaimba, hogy esélyem sem volt ilyeneket papírra vetni. Konkrétan végig kellett lapozgatnom a naptáramat ahhoz, hogy egyáltalán ezt a bejegyzést össze tudjam állítani... Valami fura sztázisban lebegek a világ történéseivel kapcsolatban, és csomó esetben nem tudnám felidézni, mit csináltam, csak azt, hogy hogyan éreztem magam. (A műhelyen is túlhasználtam azt a szót, hogy 'vibe'. Minden a vibe-ról szól).

- Kicsit nevetségesen hangzik, de személyes sértésnek éreztem, hogy a méregdrága országokban, ahol nyáron jártam, egy csomó féle kaja olcsóbb volt, mint Magyarországon, amikor hazajöttem... persze mondanom sem kell, hogy a fizetéseink a közelében sem járnak a kintieknek, vagy akár a kint kapott ösztöndíjamnak . Tisztában vagyok vele, hogy ennek okai bonyolultak, de rám csak a végeredmény van hatással, és hát - szégyen, nem szégyen - nem igazán szeretnék csökkenteni az életszínvonalamon... szóval egyelőre tépelődöm még, hogy mi legyen. Többek között ezért is utálom mostanában, amikor valaki megkérdezi, hogy Mik a Terveim az Egyetem Után. Nyerni a lottón, duh.

- Ebből következik: a kapcsolatom nyilvánvalóan ennek a döntésnek a fényében fog alakulni, vagy pozitív, vagy negatív irányban (attól függően, hogy hogyan dönt végül a másik fél: ha én megyek, ő is megy-e, ha én maradok, ő is marad-e) ami nyilván szorongásra ad okot, de legalább egy nagyjából tiszta helyzet. 

- A munkám néha egy kicsit lehoz az életről. Úgy értem, maximálisan örülök, hogy van, de jó lenne valamerre továbblépni belőle - csak hát korlátozottak a lehetőségek, ha nem egy multinál akarja kirohasztani az agyát az ember lánya. Annál ez a mostani százszor jobb és értelmesebb elfoglaltság, tényleg (azóta is ptsd-m van :D).

Online publikált írásaim azóta, hogy legutóbb posztoltam:

Írástechnika: Infóadagolásról szóló cikk
Sequestrum: 20. fejezeténél jár az Utoljára, Black!
Original: Néhány bevezető tartalom a Valaki megölte Fran Cartert című történetemhez
The Seven Gates: Innentől kezdve újak a fejezetek

Amúgy meg írhatnék a Lassiba arról, hogy miért volt übermegagigaborzasztó a Rings of Power, de inkább hagyjuk is. Az sokkal beszédesebb, hogy Ankalimon egy ponton túl már beszállt a feminemes vicceimbe.

Nem tudom, mit várok ettől az évtől, de az biztos, hogy van mit csinálnom. A lakásom egy része még mindig üres, a másik tele van dobozokkal. Halomban állnak a Teendőim, a Mosatlan, meg a Szennyes - lassan olyanok már nekem, mint egy Beckett-darab szereposztása, tudom, kinek a hangján szólalnának meg.

Volt már a jelenleginél nehezebb vizsgaidőszakom is, de most fog a legkevésbé az agyam - mintha egy rongyos szivaccsal próbálnád feltörölni a Holt-tengert. Már felszívta, amit tudott. Messziről szaglik. Szét van maródva.

Az utolsó utáni pillanatban mégis dobok egy hátraszaltót, és teljesítem, amit teljesíteni kell. Még mindig kapok ösztöndíjat. Még mindig él az emberekben az a kényszerképzet, hogy tudom, hol vagyok, és mit keresek éppen ott.

Még mindig van, hogy egy hét alatt alszom annyit, mint a normális emberek egy éjszaka alatt - és ez bizony meglátszik rajtam. Évek óta küzdök vele, és hiába mindenfajta törekvés a mozgásra meg az Egészséges Életre, az inszomnia csak röhög az emberen. Az inszomnia olyan, mint Morgoth: jó érzés mindenért őt okolni.

Még mindig rendszertelenül eszem, még mindig túl sokat alkoholizálok, még mindig rágyújtok néha.

Arról is az inszomnia tehet. Tudjuk, így van ez...

Többször is megfontoltam, hogy a fentieket egy az egyben kitörlöm, vagy átteszem a napi betevőkhöz. Végül mégsem tettem - egyrészt, mivel körülbelül annyira megy vers-vagy egypercesszámba, mint BlacK_Princes$69 tetszőleges Instagram-felhasználó legutóbbi csuklása, az utóbbi lehetőség eleve kilőve.

Ha viszont egyszerűen kitörölném, az azt jelentené, hogy az éremnek csak az egyik, a fényes oldala látszik - amin ott van minden jó dolog, ami 2019-ben történt, na meg az, hogy megint próbálok alkotgatni.

A szilveszterem és a köré szerveződő négy nap csodálatos volt (életem egyik legmeghatározóbb szilvesztere). Átgondoltam, átértékeltem sok mindent... és még kicsivel ezelőtt meg is született a döntésem, hogy ezredszerre is rendbeszedem a Harry Potter témájú történeteimet, mert végre nem csak a hibáikat látom.

Mint azt már korábban is megfogalmaztam, szeretném, ha az alkotás nem járna számomra egy csomó felesleges stresszel. Az előzménysztorit magyarul írom, és - a VT-sorozat óta először - MAGAMNAK. Igen. Sosem szoktam magamnak történetet írni, mindig vagy X-nek, vagy Y-nak, vagy "a közönségnek" címzem tanító/kifejező/ironizáló célzattal... esetleg simán azért írok, hogy elmeséljek egy történetet.

A Sequestrum-hadművelet, mint iromány, kizárólag azért született/van születőben, hogy segítsen nekem jól érezni magamat a bőrömben, meg összeszedni a gondolataim. Nem javítom át ötvenszer, és nem akarom vele megváltani a világot. A hangulata sok helyen a régi sequestrum-történeteimet idézi. Ha készen van, nekiesem majd a Gadding with Ghouls átjavításának, aztán meg a naplónak, és aztán, majd egyszer 2040-ben, remélhetőleg folytatódhat a történet.

Hát, így van ez.

Akit érdekel, itt olvasgathat!

Ami Jó: Tavaly nagyon sok ötletem lett, és lelkesen el is kezdtem őket megvalósítani.

Ami Nem: 2019 viszont arról szólt, hogy sorozatosan és kíméletlenül kritizáltam magam (aminek szintén sok oka van, de ezekből utólag úgy érzem, nagyon kevésnek volt tényleges alapja). Nem tudom, veletek volt-e már ilyen - kissé skizofrénül hangzik -, de elég komolyan meg is bántottam saját magam :D

De Ami mégis: Most szeretnék ezen változtatni. Szeretném, ha nem érezném folyamatosan azt, hogy nem vagyok elég jó, ha nem a The Seven Gates-hez hasonlítanám a többi írásomat. Egy kicsit úgy vagyok, mint Feanor. Beletettem magamból valami eszenciálisat, amit nem tudok megismételni, pedig kéne máshová is...

.

Mondjuk ki, a HP-s írásaim szakszerűen nézve nem olyan "jók", mint a TSG. Egyszerűbbek, klisésebbek, talán kicsit bénácskák. De én szeretem őket, meg alkotni is szeretek, és pont ez az, amiről elfeledkeztem mostanság: arról, hogy nem kell üldözni azt a nézettséget, amit KORÁNTSEM azzal gyűjt be az ember, hogy jól ír, hanem azzal, hogy keserves munkával és energiabefektetéssel összemarketingezi. (Egyszer szívesen írnék erről egy cikket vagy beszámolót...).

Csak az számít, hogy szeretem és élvezem, amit csinálok; meg hogy ezek a karakterek és történetek a gyerekkorom, a múltam, és egy kicsit a jelenem is, és szavakkal ki sem tudom fejezni, hogy mennyi mindent jelentenek nekem. Valószínűleg túl sokat ahhoz, hogy rajtuk keresztül akarjam "megvalósítani magam". A régi plüssjátékaimat sem dobom ki csak azért, mert kopottak, vagy mert 23 évesen ciki egy plüss sarki rókával aludni...

Szóval, a HP-s történetek mostantól itt laknak (ez a weboldal nem fog hirtelen köddé válni, mint a többi).

A Good Omens-esekről sem feledkeztem el, ők pedig itt .

És még egy morzsa: korábban ígértem, hogy megmutatom nektek, amit a Tumblr-ös Secret Santa kihívásra alkottam. A "húzottamnak" Eonwe és Sauron a kedvencei, kicsit tartottam a feladattól, de szerintem megugrottam:) KÖMT óta ez az első dolog, amit írtam, és (talán ezért) egész megszerettem a végére. Ő itt lakik:

To Bathe In Darkness

Fogadalom 2020-ra: officially befejezem saját magam ekézését. Végülis... ez is fogadalom. :D

Köszönet a sok támogatásért Nektek, Bagginseknek! 

A Kő-hegyen jártam, és bár Hirfael velem volt, úgy érzem, mindenképpen érdemes feltennem ide néhány fotómat. Nagyon régen nyílt már alkalmam ilyen szépeket csinálni (és a squattoló macska még nincs is benne).

Már régóta terveztem, hogy "valahogy" újratervezem a történeteimnek szentelt kis sarkot, és ez a "valahogy" bizony jó ideig blokkolt, de ma - elegánsan félretolva három beadandót - végre megcsináltam.

És ezzel hivatalosan is megpróbálom visszahozni a "metablogolást" az életembe, remélve, hogy később komolyabb gondolatokat is meg tudok majd osztani az írásaimról.

Mert ha van következtetés, amit levontam az utóbbi hónapok eseményeiből, az a következő: nem fogom hagyni magam.

Dolgok, amiket 2015 és 17 között tanultam meg az írásról:

• minél hosszabb a fejezet, annál jobb író vagy
• minél bonyolultabban fogalmazol, annál jobb író vagy. Lehetőleg kelljen hozzád szótár.
• Shakespeare-t idézni a mű elején menő. Lehetőleg minden fejezet elején idézni kell valakit, hogy megmutasd, milyen olvasott vagy.
• Mély Érzelmi Dráma kell a történetbe...
• ...és Monumentális Cselekmény.
• lehetőleg minden legyen egy saga.
• minden apró mozzanatot tervezz meg előre, és dokumentáld a Jelentőségét a Történetben
• semminek ne legyen jó vége
• a bonyolultságról továbbá: mindennek legyen valami Mélyebb Értelme, amitől a Mű a Felszínen élvezhetetlen, Ámde Ez Csak a Felszín.
• kizárólag Evanescence-t és Nightwish-t hallgass, miközben írsz.

Dolgok, amiket 2018-ban és 19-ben tanultam meg az írásról:

• fecseg a felszín, hallgat a mély. azonos űrmértékű tartályokban minél hosszabb a felszín, annál sekélyebben van a mély.
• minél bonyolultabban fogalmazol, annál inkább tökmindegy, hogy mit írsz, mert a Jóisten se fogja elolvasni.
• Shakespeare-t idézni a mű elején némileg nevetséges, de szeretem Shakespeare-t.
• olvasott vagyok, de ez rohadtul senkit nem érdekel. engem se.
• Mély Érzelmi Drá... hagyjuk.
• Monumentális Cselekmény, na az tök jó, csak az életbe nem fogom megírni.
• Ne Tervezz Meg Túl Sok Mindent, mert mire odaérsz, Rohadtul Unni Fogod.
• azért legyen már valaminek jó vége, emlékszem, én is mennyire meg akartam lincselni az alkotót ekkor meg akkor meg amakkor, amikor nem lett.
• ha valami a Felszínen élvezhetetlen, akkor képzeld milyen lehet a többi... vegyünk egy költői hasonlatot. Mondjuk egy szemetes. Ha a felszínén büdös, szerinted az alján milyen...?
• Evanescence-t és Nightwish-t csak 16 éves korig hallgathatsz írás közben. esetleg.

...na most akkor hogy is van ez?