Amikor elkezdem írni ezt a bejegyzést, még Helsinkiben vagyok. A sarki nyárnak már vége, kellemesen európai sötétség szűrődik be az utcáról a félig felhúzott redőny alól. A taktikai pozícióban asztalra helyezett lowcost ikeás lámpa kettévágja a tapogatózó árnyakat: éppen elég hangulatvilágítást biztosít ahhoz, hogy eltöprengjek rajta, mi a bánatos francért írtam ezt le ilyen költőien.

De talán nem is számít.

A covid környékén abbahagytam a rendes blogolást és a naplóírást is, szóval kicsit nehéz felvenni a fonalat. Olyan, mintha több különböző ember különböző életét leéltem volna azóta. Mostanában nem írok pársoros szösszeneteket a napjaimról, nem kesergek limerickekben az emberi ostobaságról, és nem írok verseket sem. Utóbbit azért bánom. Na jó… az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy egy verset azért írtam az elmúlt fél évben, de nem lett jó – majd valami alkalmas pillanatban megnézem, tudok-e utólag jót kalapálni belőle.

Egy kicsit olyan, mintha a mindennapi életem eseményei elveszítették volna a jelentőségüket, pedig a dolgok jelentősége tulajdonképpen azon múlik, hogy mennyire tartjuk őket jelentősnek.

(((-Paulo Coelho))).

Mondjuk lehet, hogy abból lesz művész, aki ezt internalizálja, és talál rá valami módot, hogy így-úgy-amúgy kivetítse a saját belső drámáit. Egyáltalán, ha elengedjük azt a tévképzetet, hogy az írónak jól kell írnia, a festőnek jól kell festenie (…), talán közelebb jutunk az igazsághoz. Aki elfojthatatlan késztetést érez az alkotásra, az úgyis alkotni fog.

Ezt a gondolatot most itt hagyom, mert jó lesz később visszatérni rá. Lehet, hogy teljes baromságnak fogom gondolni, de az is lehet, hogy megtapsolom majd magam.

A naplóírásra visszatérve: azt hiszem, azért szoktam le róla, mert minden kreatív energiám konkrét célok irányába összpontosul. Megírom a következő fejezetet, cikket, vázlatot. Átjavítom. Szerkesztek. Bétázok. Kutatok. Jegyzetelek. A tudatom csapongó rezdüléseit viszont nem vetem már papírra, inkább elraktározom későbbre, építőkockának tekintem valami félig elképzelt magnum opushoz, amiből talán soha nem lesz semmi. Ugyanakkor érezhetően kevésbé misztifikálom magam, mint régebben. Talán a korral jár? Lehet. Sajnos engem is utolért a felnőtt-itisz, és mostanában elemi izgalommal tölt el egy új porszívó, szőnyeg vagy éppen vízforraló megvásárlásának gondolata. Kedvenc bevásárlószatyraim és evőeszközeim lettek, és mély szorongással tölt el, ha a K-Marketben átrendezik a sorokat.

Most pedig éppen az a terv tölt el lelkes várakozással, hogy otthon majd veszek egy csomó ikeás lámpást, amibe mécseseket meg gyertyákat lehet tenni, és azoknak a fényénél fogok írni, meg filmezni, meg ilyenek. J biztos két hétig nyafogni fog, hogy minek ez a sok szar, mint ahogy a picit valóban over the top karácsonyi dekor miatt is nyavalygott tavaly, de aztán a végén bevallotta, hogy hát, tulajdonképpen mégis egészen jó volt az úgy. :D

Na de vissza a lényegre. Szóval, ott hagytuk abba a sztorit, hogy 2023 lett. Legalábbis, azt hiszem. Kifejezetten örülök, hogy a diplomamunkám leadásáról korábban már hírt adtam, mert olyan, mintha 3-4 emberöltővel ezelőtt történt volna. Mindenesetre jól sikerült (nyelvileg is!), publikálásra javasolták. Ebből következően a mesterdiplomám is kiváló minősítésű lett (na nem mintha ezért magasabb bruttót kérhetnék a multiknál, muhaha). Mégis, büszke vagyok rá, és egy részét le is fordítottam már angolra. (Finnből. A magyar nyelvnek egyelőre a közelébe sem jutottunk, de nem baj :D :D :D) lényeg a lényeg, átvettem a diplomámat, és két nappal később már indultam is Helsinkibe.

Márciustól szeptemberig ugyanis a hangzatos FILI mozaiknévre hallgató Finnish Literature Exchange-nél dolgoztam gyakornokként. A FILI a nemzetközi irodalmi színtéren igyekszik népszerűsíteni a finn szépirodalmat, kiadókkal, ügynökségekkel dolgozik együtt, vendégeket fogad, rendezvényeket szervez, social mediát szerkeszt, cikkezik, stb, stb. Szóval egy fél évig én is ilyesmi dolgokkal foglalkoztam, rengeteget beszéltem (és bénáztam) finnül, rohadt sok kávét főztem (a gyakornoki létnek ez jóformán az egész bolygón velejárója, a finnek pedig kollektíven koffeinfüggők :D) elképesztő mennyiségű új információt fogadott be az agyam, sőt, a műfordításba is belekóstoltam egy két hetes – elég kemény – kurzus keretei közt, amire a munkahelyem fizetett be. A konklúzió: van némi érzékem a fordításhoz, de nem igazán érzem, hogy ez lenne az én utam, pillanatnyilag túl esetlegesnek tűnik. Ennek ellenére viszont val.szeg pályázni fogok az év végén meghirdetett mentorprogramok egyikére, hátha elnyerek valamit; azért jól néz ki a műfordítás az ember CV-jében…

Szóval valahogy így nézett ki az életem az elmúlt pár hónapban: munka, írás, és ide-oda szédelgés a festői Északon. Egy ponton még Tallinnba is áthajókáztam, ami a nagyapám egyik kedvenc városa volt (nekem is tetszett), és Nyárközépkor – ami itt legalább akkora ünnep, mint Völgyzugolyban – meglátogattam egy barátnőmet Svédországban. Stockholm is tetszett, de a vártnál jobban hasonlított egy generic európai nagyvárosra. Sokkal jobban, mint például Helsinki. Amikor pedig hazalátogattam nyáron egy hétre, még egy pár órás bécsi ténfergés is belecsúszott a programba, mert Ausztrián keresztül kb. 150 euróval olcsóbban hazajutottam Veszprémbe kutyaszittelni, mint ha Budapest felől érkeztem volna.

Amikor ennyi különböző tájat és élményt tömsz az agyadba relatíve rövid időn belül, az persze inspirál az alkotásra, szóval alkottam. Befejeztem a Sequestrum harmadik részét és elkezdtem a negyediket, haladtam picit az egyik original regényemmel is, és életemben először TÉNYLEGES erőkifejtéssel és elszántsággal jelentkeztem pályázatokra. Az egyik a GABO kiadó szokásos sci-fi/fantasy extravaganzája volt, a másik pedig a The Black Aether „Ébredés” hívószóra hallgató novellapályázata. A GABO visszadobta a sci-fi novellámat (azt majd megosztom külön), a TBA-soknak viszont nagyon bejött a másik, szóval beválogatták az antológiakötetükbe. Ez azt jelenti, lesz végre egy olyan referenciám, ami tényleg jelent is valamit, ha egyszer könyvkiadásra adom a fejem. Na nem mintha nagyon sok esélyem lenne erre in any case, de azért mégis jó belegondolni.

A novella meg szerintem aránylag menő lett, tényleg mindent beleadtam. Majd meglátjátok. A kollégáim is lelkesednek érte, mert egy Kalevalából inspirálódott folk horror sztori, ha a kiadó hajlandó egyesével eladni a jogokat, még az sem teljesen kizárt, hogy lesz fordítása. (De szerintem ez azért eléggé long shot).

És ha mindez még nem lenne elég, az egyik kedvenc versemet is sikerült bepasszolni az Irodalmi Rádió őszi antológiájába (ennek külön örülök, hogy megjelenhet, mert a KószaKommandós kalandozások alkalmával született, még ha a témájában nem is kapcsolódik hozzá).

A fordítós kurzusra még visszatérnék annyiban, hogy érdekes élmény volt. Olyanokat tereltek össze egy csapatba, akik vagy svédországi finnek, vagy finnországi svédek (ebben a két esetben a finn az egyik anyanyelvük), vagy idegen nyelvként tanultak finnt, és a saját anyanyelvükre fordítanák. A lingua franca ennek következtében a finn volt (vagy az angol, ha valakinek valami NAGYON nem jutott eszébe) – sokszor elég nehéz volt finnül elmagyarázni, hogy a saját nyelveden miért ezt vagy azt a megoldást választottad egy adott kifejezés fordítására, de baromi izgalmas volt, és szerintem sokat profitáltam belőle. Egy-egy órás sessionre leültünk a szerzőkkel is, meg jöttek plusz vendégként fordítók, kritikusok, ügynökségek emberei, szóval naaagyon izgi volt az egész. Részt vett a kurzuson az a lány is, aki utánam lesz gyakornok, őt holnapra meghívtam az irodába betanítani, hogy ne a nulláról induljon majd elsejétől. Meg összebarátkoztam egy amerikai wannabe fordítóval (és egyébként doktorandusszal), Jeanne-nal, akivel utolsó nap leültünk az egyik overpriced csillivilli kávézóba az Esplanadi mentén, és 2,5 órán át szidtuk a világgazdaságot. Azért elég kemény volt szembesülni vele, hogy neki Chicagóban több szempontból sokkal nehezebb mostanság, mint nekem Budapesten 😐 és az is kiderült, hogy járt már nálunk Magyarországon, sőt, a házunk előtt is elsétált :”D

Szóval egyelőre itt tartunk. Nyilván történt még ötmilliárd dolog az elmúlt fél évben, erről az írós instámon tartottam szűkszavú beszámolókat. Csütörtökön lesz az utolsó napom a finn munkahelyen, de ma hivatalosan is elbúcsúztak tőlem a kollégáim egy csokitortával meg egy csomó füzettel és tollal. Aww!!!

Szóval, már csak két nap és irány Anglia. Erről meg a jövőbeli terveimről majd szerintem egy külön bejegyzést hozok, úgyis tervezek összeszedni sok praktikus infót, ami később még jól jöhet. Addig is, namarie, mellyn!

U.I.: Nyárközépkor csináltam rendes kamerás képeket is Nagyon Esztétikus Délfinn Helyekről, de természetesen olyan intelligens vagyok, hogy a kábelt nem hoztam el hozzá :D :D :D szóval majd ősszel. De hát most már polaroid kamerám is van, és lassan megtanulom használni is. Határ a csillagos ég.