2018.10.29. 15:21, Laerthel
...íme a hosszabb lélegzetű izé. Tavaly írtam a Tolkien-táborban, ahol konkrétan játszottunk is a Gwaith-i-Mírdainnal a szerepjátékban, lehetett menni Celebrimborral gyűrűt kovácsolni meg whatnot... szóval akkortájt volt ilyesmihez "input".
Amit tudni érdemes hozzá: a régi VT-történetvonalból annyi megmaradt, hogy Elentirmo élete egy pontján meglehetősen viharos körülmények között hagyja el Völgyzugolyt, és évtizedekig nem tér vissza. Mostanáig.
A Brúinen vidám csobogása késként vágta ketté Hithui komor csendjét. Rhudaur sziklás völgyeiben apró ködfoltok úsztak, és közel s távol néptelen volt a táj.
- Csitulj – dünnyögte Carastar, és megrántotta Morohtar kantárszárát. Az ösvény csak lassan bontakozott ki előttük a makacs párából, ám a csődört minduntalan vissza kellett fogni, hogy meg ne szaladjon. Carastarnak a csuklója is belefájdult.
- Tudom, hogy rég jártál már itt, barátom – sóhajtotta –, ám a Völgy megvár, nem szalad el előlünk.
Morohtar, mintha meg sem hallotta volna, tovább rángatta őt, és jókedvében le-lecsippentett egy-egy levelet a környező fákról. Carastar végül megcsóválta a fejét, begörbítette a hátát, és hagyta magát zötykölődni, mint egy zsák. Az ösvény fehér köveit nézte a lova lába előtt, melyek néhol előtűntek az aljnövényzet ág-bogából.
Az az Imladris, amely Carastar emlékeiben élt, egy szelíd, mély völgyben meghúzódó menedék volt egy sűrű erdő közepén, melyet kívülről nem őrzött senki, csak a Brúinen és Elrond akarata. Ahogy leért a völgybe, ifjúkorának emlékei százával tolultak a fejébe – jól emlékezett rá, milyen volt először megérkezni ide átfázva, lesoványodva, Angmar árnyával a sarkában. Ám a világ megváltozott; s most, amikor a Brúinen gázlóján átkelve belovagolt az erdőbe, egy kapuhoz ért. Kitűzték fölé Völgyzugoly vörös-kék lobogóját, s a tetején őrök vigyáztak. Carastar még fel sem ocsúdott megdöbbenéséből, máris megfeszült körülötte öt íj.
- Ki merészkedik Imladris rejtett birodalmába? – kérdezte egy hang.
Carastar csuklyája árnyékából sandított fel a fal tetejére, s némi megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy nem ismeri a beszélőt, sem társait. Azt semmi sem zárhatta ki persze, hogy őt ne ismerjék fel – sok volt a róla kerengő történet, és még több a pletyka –, ám az emlékezés furcsa jószág, és még furcsább játékokra képes. Ha valamihez, hát a megtévesztéshez Carastar igazán értett.
- Egyszerű vándor vagyok csupán – felelte szerényen (a fogát szívta, amikor rádöbbent, mennyire berozsdásodtak a nyelvén a sindarin finom hangzói). – Egyszer, sok évvel ezelőtt már jártam itt, ismerem az utat. Hálás lennék, ha befogadnátok a Völgybe néhány napra, mielőtt folytatom utamat, mely – ha ennyit megengedtek – ugyancsak nehéz és fáradságos.
- Ugyan mit keres ilyen messze Nyugaton egy tünde, aki Dáin király címerét hordja? – kérdezte az őr. – Egy tünde – ismételte, s elgondolkozva megtámasztotta az állát. – A beszéded elárulja, hogy közülünk való vagy. Ám ruháid különösek, csomagjaid különösek, érkezésed körülményei is különösek, hátasod is különös (ha megengeded: bámulatos jószág!), s ha meg nem sértelek, uram, te magad is különös vagy. Mi a neved? Hová tartasz?
- Egy kupa bor és egy meleg ágy felé, legalábbis remélem – felelte könnyedén Carastar, és felfedte az arcát. – Dáin király küldötte vagyok, mint arra magad is rájöttél; már számolatlan éve dolgozom együtt kovácsaival és mestereivel. Ezúttal a Kék-hegységben van rám szükség, hát oda utazom. A törpök jó barátaim... megbízásaik nélkül aligha kerülne kenyér az asztalomra. S ami a hátasomat illeti, megértem csodálkozásotokat – meara ő, Rohan szépséges földjéről. Büszke állat, erős és szilaj is; néha szinte beszél hozzám. Nálam fényesebb kosztot érdemel, annyi bizonyos.
Az őr felnevetett. – Aki ilyen sokra tartja a lovát, rossz szándékú nem lehet! Üdvözlünk körünkben, vándor; ám Elrond úr akarata, hogy senkit be ne engedjünk, míg a nevét és származását meg nem kérdeztük. Felelj hát nekünk, ki vagy?
- Carastar a nevem, és Eregion ősi nemzetségéből származom – felelte nyugodtan a tünde. – Rokonok vagyunk, nem kell tőlem félnetek.
- Különös, hogy ezt mondod, Carastar uram – felelte az őr. – Az én nevem Russe, s valahogyan úgy rémlik nekem, mintha már láttalak, vagy talán ismertelek volna.
- Mint mondtam, korábban már jártam itt, s akkoriban a határokat nem őrizték. Bizonyára akkor láthattál.
- Bizonyára – felelte tűnődve Russe, majd jelt adott, s a kapu kitárult.
*
- Nem – sziszegte Carastar, és erélyesen balra húzta a lova fejét. – Az most nem a te helyed, Moro. Abban az istállóban Elrond, Glorfindel és a többi nagyúr hátasai vannak, nem kockáztathatjuk, hogy valaki felismerjen téged...
Miközben a lóhoz beszélt, sikerült végre eltűnnie vele az egyik oldalsó épületben, és beoldalaznia vele egy sarokba. Carastar néhány pillanatig behunyt szemmel élvezte a lótestek párás melegét, aztán erőt vett magán, és leszerszámozta Morohtart; a nyeregtáskákat is egyesével lecsatolta róla, és felsorakoztatta őket a padlón.
- Most maradj itt – súgta. – Nemsokára visszatérek... és ki tudja, talán finom falatok is lesznek a zsebemben.
Ismét csuklyát húzott, és kisurrant az istállóból, remélve, hogy ennyi elég lesz Morohtar féken tartásához. Már vagy tíz lépés után zavarni kezdte, hogy a fegyveröve minden lépésnél csilingel – holott Angrist volt benne az egyetlen fegyver, minden más helyet különféle vésők, kalapácsok és szénrudat foglaltak el. Carastar az évek alatt annyira hozzászokott a szerszámai jelenlétéhez (és ahhoz, hogy a legtöbb törp minden lépésnél ugyanígy csilingelt), hogy kezdetben fel sem tűnt neki, mennyi minden türemkedik ki a köpenye alól a szélrózsa minden irányába, s mennyire elüt a külseje a tucatnyi tündefejtől, amelyek utána fordultak az utcán. Jókedvében talán még fütyörészett is az orra alatt, ami további furcsálkodó tekinteteket vonzott.
A főtérhez közeledve Carastar letért az útról, és körbejárta a kovács házát. Tudta, hogy nem zörgethet be csak úgy Marilhoz és Erenhez, akik nyomban felismernék... csupán arra volt kíváncsi, talál-e egy laza ajtót, ablaknyílást, vagy bármi mást, ami segíthetne neki besurranni a műhelybe, hogy elvégezhesse a javítást, melyre szüksége volt. A kedvenc vésője ugyanis csúnyán kicsorbult, s amíg meg nem érkezett a törpökhöz, esélye sem volt újat szerezni: ez volt a fő oka, hogy sok vonakodás és felesleges huzavona után eldöntötte, hogy útba ejti Imladrist. Ám nemhogy egy lehetséges bejáratot, de még egy árva repedést sem talált a kovács házán, s ettől némileg elromlott a kedve. Be kell jutnia valahogyan...
Később még tovább vitte a lába, elért az Ékkőfaragók útjának végére, s meglátta Elrond Házát széles ablakaival, kitárt kapujával. Carastar megdermedt álltában, s az Angristot markoló keze lehanyatlott. Félig édes, félig szomorú vágyakozás fogta el, mintha az idő ködfátylán át olyasmire tekintene, ami mára csak emlék. S egyszerre rémítő tisztasággal sejlettek fel előtte ifjúkorának képei. Elrond, ahogy türelmes szavakkal oktatta; Lindír, aki még százéves korában is készséggel mesélt neki, ha rémálmok gyötörték, s ez a kettejük titka volt; Erestor, aki hangról hangra beleverte a nolda királyok életét (és hibáit); Glorfindel, aki lándzsás-pallosos lovagként őrizte a völgyet, s akire egykor hasonlítani akart; Elladan és Elrohir, akiket fivéreiként szeretett; Mornedhel, ahogy rákoppintott a hátára hogy egyenesen üljön, nyelveket és írásokat tanított neki, kékre verte a térdeit amikor harcolni tanította, s egyáltalán, annyi felesleges dolgot elvárt tőle, ő mégis szerette... s még számtalan arc és elfeledett óra jelent meg előtte, olyan halványan derengő szépségbe öltöztetve, ahogy csak a régmúltat tudja látni az ember.
És egyszerre, öntudatlanul, megeredt a könnye.
*
Amikor Carastar beoldalazott a műhelybe, Maril ismerős alakja úgy görnyedt az üllő s a kalapács felé, mintha egy percre sem hagyta volna abba a munkáját, mióta ő elhagyta a várost.
- Üdv Imladris mesterének! – mondta Carastar, és ebbe az egy mondatba sűrítette hangjának minden erejét. Beszéde idegenül csengett, mint egy valóban messze földről jött vándoré.
Amikor Maril felemelte a fejét, köd ereszkedett a szemére, s egy idegen alakot látott maga előtt: magas volt és szálas, hangjában szeszély és titkos tudás, kezében mesterség, pillantásában erő.
- Üdv, uram! – mondta halkan, tétovázva. – Ugyan miféle szél hozott Imladrisba?
- A Keleti szél, sajnos – így Carastar. – De nem kell aggódnod: előle menekülök, nem a szárnyán szálltam idáig. Ereborból jövök, és nyugatra tartok, ám úgy döntöttem, megpihenek itt. A hosszú utat igencsak megszenvedték a szerszámaim. Megengeded, hogy műhelyedben kijavítsam őket?
Maril erre gondolkodóba esett, és Carastart megmosolyogtatta a tudat, hogy a kovács még szavainak bűvölete alatt sem enged holmi jöttmentet a szerszámai közelébe.
- Nos – mondta Maril -, ez ellenkezik bevett szokásaimmal. – Mindazonáltal...
Carastar felemelte a kezét.
- Egy szót se többet, mester! Bocsásd meg bárdolatlan kérésemet. Tudod, a Hegy mélyén, az ékkőfaragók és építőmesterek körében az a szokás, hogy szabadon rendelkezünk egymás felszerelésével, kivéve egy-egy nevesebb kalapácsot vagy különleges tárgyat – hiszen mindannyiunk tudását ugyanazok a vizsgák teszik próbára, s egyazon jelvényeket hordjuk. El is felejtettem, mekkora sértés egy noldának feltenni ezt a kérdést. Kérlek, engedd meg, hogy a segédeid szerszámaiból válogassak inkább, vagy egyéb, sarokban porosodó eszközökből!
- Ugyan – felelte Maril. – Felesleges lenne olyasvalakivel szemben óvatoskodnom, akinek a keze kiállta a törpök próbáit. Dolgozzunk együtt inkább! Te a szerszámaidon, én a drágakövön, melyet csiszolok. Így majd gyorsabban telik az idő.
Carastar udvariasan megköszönte az ajánlatot, és beoldalazott a műhely asztala mögé. Mester és tanítványa egy darabig együtt dolgozott, élvezve a csöndet, melyet csupán a műhely megszokott zajai törtek meg. Csöndes egyetértésüknek nem sok köze volt Carastar hangjának varázsához: mélyebben gyökerező, megfoghatatlanabb volt annál. Maril olykor kizökkent munkájából, felemelte a fejét; Carastar ilyenkor ránézett, elmosolyodott, és mondott valami üres semmiséget, mely újra ködfátylat eresztett kettejük közé.
Így piszmogtak egy jó órán át, s Carastar szinte el is feledkezett róla, mennyi év eltelt, mióta valóban Maril segédje volt, s fél életét ugyanezen asztal mögött töltötte. Olyannyira belefeledkezett emlékeibe, hogy elmulasztott felnézni, amikor Maril ismét rásandított, s ahogy szemöldökráncolva, mélyen összpontosítva a vésője fölé hajolt, egy pillanatra lehullott róla a titokzatos idegen álarca.
A kovács kezében pedig megdermedt üllő és kalapács; váratlan, szisszenő lélegzetvétele késként hatolt Carastar fülébe, s egy pillanatra szoborrá merevedett ő is. Ám hamar megedzette arcizmait, és nyugodt mosollyal fordult Maril felé.
- Mi lelt, mester? – kérdezte halkan. – Tán lejárt az idő, melyet nekem szenteltél?
Olyan volt a hangja, mint egy tűnődő bölcsé. Maril gyanújának lángját azonban, ha egyszer már kigyúlt, nem volt olyan egyszerű eloltani.
- Ki vagy te, és mi a neved? – kérdezte szinte suttogva.
- A legtöbben Carastarnak hívnak, minthogy az vagyok.
Kihívóan elmosolyodott, s a köpenyének gallérján megvillantak a keserves fáradsággal tökélyre vitt törp-mesterségek címerei: üllő és kalapács a kovácsmesterségért, drágakő az ékkőfaragásért, fogaskerék a tervezőmunkáért, Ithil az égitestek tanulmányozásáért, sakkfigura a számtanért, s végül, de nem utolsósorban – ez a jelvény nagyobb volt a többinél – egy karcsú torony képmása az építőmesterségért.
- Tekintélyes gyűjtemény, Carastar uram – mondta majdnem elismerően Maril. – Mióta gyűjtögeted a törpök színes kacatjait, s a mögöttük rejlő tudást?
- Hatvan éve már, mester – hajolt meg könnyedén Carastar. – Dáin király barátsága megnyitotta előttem Erebor tárnáit, s az ottani mesterek beleegyeztek, hogy maguk mellé vegyenek egy időre. Aztán felfedezték, hogy hasznomat vehetik, s ez az idő nyúlni kezdett. Kétévente letettem egy mestervizsgát, így jutottam el az első öt jelvényemig. Hanem a hatodikért, a toronyért, bizony megküzdöttem; tíz évembe került. Azóta mindig van munkám, már nem is emlékszem, milyen éhesnek lenni...
Carastar futólag elmosolyodott. Ez nem volt egészen igaz.
- Sok mindenhez értek, hát sosem unatkozom. De miért is beszélek, hiszen bizonyára magad is több vagy, mint egyszerű kovács!
- Mesterségemet tekintve egészen pontosan ékkőfaragó – Maril felsóhajtott. – Egy időben dicsekedhettem e címmel, de ma már alig tudják néhányan, mit jelent. Annyi azonban bizonyos, hogy szeretem a drágakövek fényét, az ékszereket, és minden egyéb gyönyörűséget.
- Most mégis egy kardot kalapálsz – jegyezte meg Carastar.
- Elrond Házának kardokra van szüksége, nem kacatokra – felelte élesen Maril -, ahogy Erestor sosem mulasztja el az orromra kötni. Ám amire most még sürgősebb, még égetőbb szükségünk van, az éppen egy építőmester. Új őrtornyot emelünk Kelet felé... ha nincs ellenedre, a következő tanácsülésen bemutatlak Elrond úrnak, s ha jónak látod, felajánlhatod szolgálataid. Kezeskedem érte, hogy busás jutalmat kapj.
Carastar óvatosan, megfontoltan összekulcsolta a kezeit az ölében. Sok különböző érzés cikázott át az arcán, végül azonban csak egy megnyerő mosoly maradt a helyükön.
- Megtiszteltetésnek vennék egy ilyen feladatot – mondta halk, átható hangon. – Ám kérlek, engedd meg, hogy előbb hadd beszéljek magam az úrral, és egy másik tündével, akit ti Mornedhelnek hívtok.
Amikor Maril felkapta a fejét e névre, Carastar mosolya tovább szélesedett.
- Bízz bennem! Sajnálatos félreértést kerülhetnénk el így. Régről ismerem Mornedhelt is, Elrond urat is... és valamit tisztáznom kell velük.
- Sosem láttalak Imladrisban – Maril felvonta a szemöldökét.
- Nos, Maril mester – Carastar erre halkan felnevetett -, elképzelhető, hogy mindig a falat nézted a vállam fölött. De nem ez az első alkalom, hogy találkozunk.
Ahogy ezt mondta, a hangjából eltűnt valami különös erő, s Carastar helyett egyszerre a szomorúan mosolygó, elcsigázott Elentirmo Anardilion állt a tátott szájú Maril előtt, és Angrist ott függött az övében.
- Az úton sokan álarcot hordanak, mester – tette hozzá az ifjú, és képtelen volt elfojtani a mosolyát. – Ez az álarc pedig az idő előrehaladtával tükrözni kezdi viselője legbelsőbb valóját. Én pedig már régen megtanultam és elfogadtam, hogy bár Anardil és Erenis gyermeke vagyok, mégsem az ő örökösük.
Maril egy percig csak állt némán, szobormereven, majd előrelépett, és szorosan átöltelte őt. Elentirmo visszanyelte a könnyeit, és bágyadtan, kimerülten a kovácsmester vállára fektette a fejét. Maril aztán megragadta őt a két vállánál fogva, s kissé eltartotta magától, hogy alaposan szemügyre vehesse.
Elentirmo tétován rámosolygott – és a feje kellemetlenül oldalra döccent, amikor a kovács lendületből lekevert neki egy visszkezes pofont.
AJÁNLOM AZ OLDALT
rajzolni tudó egészségügyes vagyok. Roxforti házam a Griffendél, törp vagy hobbit lennék, mintsem tünde, Jedi lovagnak meg irtó béna, és a Narniába vezető utat a sok holmim torlaszolja. Szeretek olvasni, bár időm kevés van rá. Kedvenc hobbim a bonyolult családfák készítése és a karaktertervezés. Szereplőim nagy része családtagok, barátok, ismerősök, ellenségek és az utca emberéről lett mintázva.
