Felágaskodott
a törött cserepű virágom mögül,
a szobasarokból a félelem;
homályos reszketéseim
kontúrjait ma te rajzolod

x.x

Kivetül
a hiány-
kettőnk között
fekszik meztelenül
feszeng, feszül.
Közelebb kúszok a párnán
és kapaszkodok
-másként elsodor a szél-
és várnám
de ott közöttünk
két sejt között
mindig a semmi
feszeng, feszül.
Egyedül.

x.x

Nem is olyan rég 1-2 (tévesen) szabadabb(nak ítélt) percemben elkezdtem visszaolvasgatni a régi oldalam bejegyzéseit. (Igen. Elmentettem az összeset, bevállalom.)
 

Azt vettem észre, hogy mindig volt a bejegyzésekkel kapcsolatban legalább egy kis kommunikáció; mi hogyan született, mi tetszett vagy épp nem tetszett benne nekem. Igazából ez is hiányzik mostanában. A vége felé már egyáltalán nem kommunkáltam veletek, csak úgy dobtam ki a mocskot a nagyvilágba. Annak is volt értelme és létjogosultsága, de valahogy most leginkább azok a félkész dolgok hiányoznak és a vallomások, hogy mi hol-hogyan fogalmazódott meg. 

Íme néhány nagyon kezdetleges valami... Először is segítsetek pl nekem abban, hogy ezek versek-e. 
Ez már csak azért is nagyon fontos lenne, mert a verseimet külön folderben mentem el, a prózáktól elválasztva. Ezeknél meg nem tudom, hogy hova is kerüljenek és ez irritálja a kényszerességem. :)

vergődöm itt                                                   
hurokban az állat
félelemtől bőrig ázva
hörögve várva a vadászra

húzza torkom a tudat
nyöszörög belé a testem,
hogy akármi lesz is a végén
nem vagyok elég, hogy elviseljem

12.19.

x.x

iron embrace, pressed, weight, choices, paralysing, unsolvable, insurmountable, terror, palsy, hot touch, exhale, numb, fear, caress
these are all words but where they end, is just please don’t hurt me!

x.x

A továbbiakban pedig valami, ami biztosan versnek indult... de hogy mi lett belőle? :/

Reflex

to shiver

by the touch

in the cold dark

that you mean

to retch

at the intrusion

to gag

over the pain

again,

again,

again,

again,

/-/

slowly slipping behind the bars

like water that floats the cellblock willingly

then freezes into a cube

/-/

(Tudom, hogy ez így nem vers, csak egy mondat furcsán tagolva)

/-/

M rating a folytatásban!!!!

Kifosztottál,

bensőm most - románkori templom -
védtelen, akár az oltár Nagypénteken;
se dísz, se takaró.

Te ott –mészáros a tetem felett –
csodáltad, hogy hogyan lehet
a csupaszság ilyen;
hideg és kopár.
(A te álmaidban minden forró, ami meztelen.)
Én voltam talán az első...,
aki nem.

Tudom, hogy kommentelnem kéne, hogy mennyire tetszett és mi amit olvastam. Helyette vetkőzök inkább én is egyet.

Ezt az írást egy alkotói pályázatra küldtem be, ahonnan nagyon kedvesen visszaírtak, hogy NEM. Most így elolvasva teljesen megértem őket. Ezt abban az időszakban írtam, amikor államvizsgára készültem tavaly tavasszal. Akkor összeállt, de most a távlatban már nekem is zavaros... pláne annak, aki nem ismer. Az is igaz, hogy akkoriban minden borzasztó zavaros volt, és kínos és merev... Egyetlen tartós feszülés voltam 5 hónapig.

A pályázat címe "Ráírás" volt, ezek (a magazinban) korábban megjelent munkák által ihletett irományok.

Villany

Gyerekként is a kedvenc játékom volt, belenéztem a körtébe, aztán elnéztem máshová a térben és csodáltam a fény-lényeket, akik táncra keltek a szemeim előtt. Vagy becsuktam a szememet, erősen megnyomtam két kézzel és csak figyeltem a szemhéjamat belülről. Azóta keresem azt csodálatos és rémisztő, színes és mintás semmit, ami akkor ott belül kirajzolódott belőlem.

Aztán ellenem fordultak. Különösen szorult helyzet volt ez; a lámpa fénye árnyakat rajzolt elém a szobába, de nem mertem lekapcsolni mégsem alvás előtt, mert akkor megerősödött a furcsa, névtelen és alaktalan lények formája és úgy éreztem láthatóbbak már, mint én vagyok. Nem mertem a puszta sötétségre rábízni magam.

Aztán eljött a korszak, amikor nem szerettem, amikor gyertyákat gyújtottam inkább és álmodoztam a lángok felett, játszva húztam át az ujjamat a sárgás-kék csíkon és bosszantott, hogy egyszer sem égetett meg. Egyre tovább és tovább tartottam ott a kezem, de soha nem fájt igazán. Ez meglepett és lehangolt. Belenéztem a napba is, erőszakkal nyitva tartottam a szemem és utána élvezettel nyaltam a sós könnyeket az ajkaimról. Akkor még nem vájtam a körmeimet a tenyerembe, még nem haraptam a csuklómat. Betegesen romantikus voltam, de az igazi, felszabadító önkínzáshoz még gyenge és buta.

És aztán hozzánk költözött a Nagyanyám. Nem volt több egy véletlen nesznél a sarokban; egy meleg fekete kabát. Egy sóhajnyi volt csak, töpörtyűt dugdosott a kardigánja zsebébe, mert nem bírta elrágni a műfogsorával, de nem akarta otthagyni sem. Órákat szundított a konyhában ülve, nézte a Mátyás templom tornyát, vizespohárból itta a kávét és a háborúról mesélt. Soha nem volt senkinek útjában, figyelt aggódott és imádkozott. Teregette a tangákat, „mi ez kisfiam, bajuszkötő?”, gyúrta a tésztát, de egy idő után már azt sem, és akkor csak annyi volt, hogy „ nem kapcsolod le?”, amikor valaki kijött a konyhába a spájzból. Fogcsikorgatva engedelmeskedtünk neki, mert álnok ártatlansággal kérdezett, olyan volt, mint egy angyali csibész gyerek; védve minden haragtól és indulattól.

És aztán eljött ez a korszak is, és most ha valaki azt találja mondani, hogy „égve hagytad”, én azonnal tudom, hogy ma ontják a véremet. Végtelen, világos folyosókon fásultan keresek, hiányzik az a félelem is már, az a szorongás is csábító ebben a száraz zsibbadásban. A remegő, vibráló kontúrok megszilárdultak, a hiányok kirajzolódtak és elhatárolódtak. Azt szeretném, ha elmosódna minden, ha visszajönnének azok az árnyak, kiválnának a levegőből megint, és akkor végre nem lennék ennyire valóságos, ennyire látható.

2016.04.

x.x

Sírfelirat

zárójelben

az első sírástól

az utolsó írásig

2016.04.