A bejegyzés-fogalmazó múzsám ezúttal elhagyott, ezért csak felsorolom gyorsan az újdonságokat, mióta legutóbb itt jártam:

• The Seven Gates, Chapter 26. The Gates of Summer
• The Seven Gates, Chapter 27. Faith and Fallacies
• The Seven Gates, Chapter 28. The Wrath of Maedhros
• The Seven Gates, Chapter 29. Into the Fire
• Between the Lines (A Companion to The Seven Gates)
• Bob Roshta csodálatos visszatérése (befejezett, kijavított fejezetek)
• Többi, a Sequestrum-sorozathoz kapcsolódó frissítés

A Sequestrum-sorozat harmadik része, ha minden igaz, szeptembertől lesz elérhető a Wattpadon (és jelenlegi állás szerint CSAK a Wattpadon), változó sebességgel, de frissülget majd:

UTOLJÁRA, BLACK! (Wattpad verzió)

A sorozat befejezése után egy saját regényre fogok koncentrálni, amihez már alakulgatnak a terveim... a TSG meg közben majd valahogy íródik :D

A Tolkien-napok meghozták azt a löketet, amire szükségem volt, és egy picit visszataláltam Ardára. Nem tudom, meddig és mennyire produktív jelleggel fogok ott maradni - ahhoz is köze van a dolognak, hogy a HP-sorozatom továbbra sem nagyon váltja be a hozzá fűzött reményeimet, de ennél sokkal fontosabb tényező, hogy rengeteg szeretetet, energiát adott nekem ez a március végi hétvége, és bár sok dolog miatt izgultam, nem történt semmi tragédia :)

Hatalmas megtiszteltetés volt előadni ezen a rendezvényen, egyfajta mérföldkőnek is tekintem - elvégre az MTT-vel is úgy találkoztam először, hogy beóvakodtam a 2013-as(?) Tolkien napra. Még mindig szürreális, hogy azon emberek nagy része, akiket akkor csillogó szemekkel hallgattam, mára nem elérhetetlen zseni, hanem barát, akire bármikor rácsöröghetek, ha baj van

Without further ado, íme a kapcsolódó alkotásaim/remake-jeim:

(1) On the History of Sting - Két régebbi one-shotból gyúrtam össze; főszerepben Bilbó és Elentirmo, de felbukkan még többek között Estel és Glorfindel is. (Ez a sztori már Tirmo teljesen átgyúrt, újragondolt történetét követi, ami szerint ő Hk. 1300 körül született, és az angmari háborúk alaposan megkeserítették a fiatalságát).

(2) The Tenth Walker - Befejezésre váró háromrészes kis izé, melyben Erestor minden követ megmozgat, csak hogy Glorfindel ne csatlakozzon a Gyűrű Szövetségéhez. Egy régebbi drabble-gyűjteményből lett, itt-ott kicsit kiegészítve (kedvencem a jelenet Pippinnel és Trufával, azt szinte változtatás nélkül emeltem át).

(Furcsa egyébként, milyen változatos formákban tud tovább élni egy szöveg, ha az ember úgy dönt, hogy "újrahasznosítja". Ismerek olyan írót, akinek ez már-már szentségtörés kategória, de én mostanában rákaptam. Miért hajítson az ember szemeteszsákba egy drágakövet, amit félig már megcsiszolt, vagy egy egyenetlen pengét, amit akár be is olvaszthat, hogy valami szebbet, tökéletesebbet gyártson belőle?)

És akkor a LÉNYEG: a The Seven Gates is folytatásra került. Nem tudom, visszaszerzi-e valaha akárcsak az árnyékát is régi népszerűségének, mert tényleg BRUTÁLISAN sok idő telt el a legutóbbi érdemi frissítés óta... meg a legutóbbi és az azelőtti frissítés között is. Viszont annyira örülök, hogy végre elmozdult a holtpontról az egész, hogy bármi történjék is, én elégedett leszek.

Úgy ezeken kívül meg nincs semmi újság. Az életem stagnál. Repetitív, üres, és kibaszottul unalmas. Remélem, nem lesz mindig így,

What's Up With Laer-jeligére: Finoman és óvatosan fogalmazva annyit tudok mondani, hogy az általános, konstans lelkiállapotom kb olyan, mint a legutóbbi Bagginsfesten volt. Még finomabban fogalmazva annyit tudok hozzátenni, hogy ez haladás.

Nem nekem való ez az időszak, na.

Ahogy akkortájt is, most is próbálom a bennem felgyülemlő frusztrációt, negativitást és sötét jövőképeket az alkotás által legalább nagyjából pozitív irányba fordítani. A Merengő közössége nagyon sokat segít, mint ahogy az is, hogy tartok majd egy előadást az online Tolkien napon. Jó lesz egy picit visszakacsintani abba a világba, mert az utóbbi időben nagyon eltávolodtam tőle...

Aktív projektek mostanában, ha kedvetek lenne szemezgetni:

• Írástechnikai cikkek
• Fiókban talált krimi Alphard Blackkel, amit egyszer majd talán folytatok
• Bob Roshta csodálatos visszatérése - MarySuetlanított, VÉGLEGES változat (feltöltése folyamatban)
• Minden hónapra egy vers-projekt

Tervek a jövőre nézve:

• A Sequestrum-sorozat után nem fogok több fanficet közzétenni. (Kivétel: a The Seven Gates, ha valaha megjön hozzá a kedvem). Ez se nem dacból, se nem hirtelen felindulásból született döntés, egyszerűen így kell lennie.
• Ha nem megy el a kedvem a jelenleg titokban dédelgetett blogomtól, akkor az is lesz. Már nem félek attól, hogy megtalálhatnak olyan emberek is, akik a való életben is ismernek (vagy ismertek), mondjuk a főnököm, vagy ilyenek. :D
• Több original írást fogok megosztani, és elkezdek majd pályázatokat bombázni. Nincsenek fals illúzióim a saját halhatatlan tehetségemről, meg ilyenek, egyszerűen tudni szeretném, van-e ebben valami.
• Remélhetőleg befejezem az egyetemet, és valahol, valamilyen formában új életet kezdek. Lehet, az is a bajom, hogy kb. 5 évente teljesen uprootolva vagyok - most letelt az 5 év, és ez bizony elmaradt...

A 2020-as évet már a hivatalos lezárása előtt feledni igyekezve nagyon sokat gondolkodom az írásról mostanában, és mint mindig, amikor rájövök valamire, ezúttal is megosztom veletek.

Megjegyzések:

(1) Azért van angolul, mert egy potenciális, talán-egyszer-majd-létező angol nyelvű blogra íródott, mint cikk-kezdemény, amiből egyszer majd, talán, rendes cikk lesz. (meg mert zsigerien rettegek, hogy elfelejtek angolul. Hogyisne rettegnék basszus, ha otthon franciául beszélünk, az egyetemen meg finnül?)

(2) Nyilvánvalóan megint a Sequestrum-sorozat van a középpontban...

(3) ...és ehhez kapcsolódóan: a közelmúltban feltúrtam a történet régebbi verzióit, és erős cringe-roham tört rám. Sok részén meglátszik, hogy valahol iszonyúan gyerek voltam még, amikor írtam őket. Szóval ha teljesen véletlenül jár erre bárki nem-Baggins, aki olvasta régen a Lucy-novellákat, a Death Dance-et vagy bármi ilyesmit, neki üzenem, hogy a mostani verziónak SEMMI KÖZE AZOKHOZ A FÖRMEDVÉNYEKHEZ. Úgy értem, valahol még mindig szeretem őket, de azt kívánom, bár sosem adtam volna ki őket a kezeim közül, kb senkinek, mert ha valaki régóta követ engem, elég erős negatív bélyeget nyomhatnak a folytatásra. Őszintén, egy icipicit úgy érzem, még a 'Gadding with Ghouls' is ebbe a kategóriába tartozik, bár ott azért néhány dolog már rendben van.

A továbbiakban pedig egy kis íráselmélet, amire amúgy abszolút nem vagyok kvalifikált, but when has that ever stopped me before?

Mostanában a munkanap végére már monitor-undorom van, így beszereztem egy kis keményfedeles könyvet (megint), amibe olyan rondán és összevissza írhatok, ahogy csak kedvem tartja. Van benne sok-sok említésre sem méltó dolog - történetfoszlányok, egypercesek, jegyzetek, félmondatok -, aztán néha felcsillan benne valami, ami mégis méltó az említésre. Például az alábbi két nyúlfarknyi (angol) szösszenet.

A szereplők Lucy és Sirius. Mivel korábbi kedvenc random egyperces-alanyomról, ifjabb Regulus Blackről időközben kiderült, hogy az ikertestvérével együtt sajnos mégsem létezik, kénytelen voltam megint őket nyúzni...

Igazából azért osztom meg ezeket, mert nyálasak, én meg mindig csak sötét meg drámai dolgokat írok. Nehogy már Shakespeare-nek képzeljen valaki.

Egyébként fogalmam sincs, hogy a karakterekkel a történetsorozatom szerint tényleg fognak-e történni ilyesmik. Nem is ez a lényeg. Csak elszórakoztam, mert unatkoztam a vonaton/ tóparton/ teraszon/ erdőmélyen/ egyéb helyeken. Mindig van mit csinálnom, mégis sokat unatkozom mostanában...

Megint én és a HP ficek.

Lassan már tényleg én is csak röhögni tudok rajta, hogy hányszor újrakezdtem. Igazából csodálkozom, amiért volt kitartásom és lelkierőm „csakazértis” még egyszer nekifutni annak, amiről azt hittem, hogy lehetetlen. Fogalmam sincs, hányadik verziója ez Lucy Dawlish történetének – nem túlzok, meg ilyenek, TÉNYLEG nem tudom – mindenesetre az első része elkészült, és nem lesz újraírva, mert ELÉGEDETT VAGYOK VELE.

Igen, tudom, én sem hiszem el.

Azt hiszem, az változtatott meg mindent, hogy regisztráltam a Merengőre. Korábban csak hírből ismertem ezt az oldalt: nem tudom megítélni, hogy görbe vagy éppen „rendes” tükrön keresztül látom-e, és nem is lettem igazán része az ottani közösségnek. Ennek ellenére olyasmit kaptam tőlük, amire nagyon nagy szükségem volt: motivációt, hogy átjavítsam a kész fejezeteimet, tovább farigcsáljam őket, és jobban rálássak a történetem egészére. Szerintem nem túlzás kijelenteni, hogy ettől (is) lett olyan, amilyen lett.

Olyan gyönyörű kötött verzió valószínűleg nem fog belőle készülni, mint Hirfaelé – egyrészt azért, mert illusztrálni szeretném, másrészt azért, mert egyszerűen nem MEREM odaadni egy könyvkötőnek (sőt: Hirfaelnek sem merem odaadni azért, hogy adja oda a könyvkötőnek; na ennyit arról, hogy griffendéles vagyok). Azért valamilyen fizikai formája majd lesz. Egyszer. Talán.

A teljes, letisztázott, átjavított szöveg mindenesetre – két fejezet kivételével, amit még javítok – az alábbi linken elérhető:

https://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=143386

(Tervezem, hogy Bagginsfestre elérhető legyen az egész).

Néhány dolog, amit a (regény)írás kapcsán újragondoltam:

1) A filmekből/történetmesélésből ismert setup-payoff szabály, és a csehovi puska elve ISZONYATOSAN fontos. Egy regényben nem történhet semmi teljesen váratlanul: mindig kell valami apró, szinte észrevehetetlen utalás, egy tett egy karaktertől, vagy akár egy elejtett félmondat, ami előreutal a közelgő tragédiára/ poénra/ megoldódó konfliktusra. És ez nem csak a történet egészét, de a fejezeteket nézve is így van. Ha pedig valami kisebb cselekményszálat boncolgat az ember, nem érdemes három-négy fejezetnél tovább nyújtani a payoffot egy setuphoz, mert a) elfelejtődik, b) erőltetettnek hat. Ha a történet elején felsorakoztatott setupokat elfelejtjük, soha a büdös életbe nem fejezzük be a Winds of Wintert, ha pedig fel sem állítjuk őket, akkor elképesztően amatőrnek és randomnak fognak hatni a cselekményszálaink, és sokszor sem mi, sem az olvasó nem fogunk tudni rájönni, hogy pontosan miért.

2) Nagyon nem mindegy, hogyan mutatsz be egy új szereplőt. Több visszajelzést is kaptam arról, hogy Lucy belépője a Prológusban fasza lett, mert valahogy úgy sikerült összeraknom, hogy a karakter rögtön elkezdte érdekelni az olvasókat, elkezdtek kapcsolódni hozzá. Lucy esetében ez duplán fontos volt, hiszen női HP OC-ként aztán halmozza a lehetséges sztereotípiákat. A Prológusban tulajdonképpen a következő dolgok derülnek ki róla: 1) nincs pénze, de nagyon szeretne; 2) nem riad vissza a csalástól, hogy a céljait elérje; és 3) nem veti meg az alkoholt. Mindezek ellenére valahogy mégis jóindulatú karakter, és ezt valahogy sikerült bepasszírozni a sorok közé.

Lucy bemutatásán felbuzdulva aztán Remusét is átszabtam később: az ő esetében főleg arra törekedtem, hogy elsőre végtelenül szelíd és jóindulatú embernek tűnjön, akinek az élesebb, sötétebb vonásai csak később ütköznek ki. Remus kapcsán arra jöttem rá, hogy bizonyos karakterek használhatók szilárd, biztos pontként, amikre a többi karakter támaszkodik – aztán ha káoszt akar kreálni az ember, nincs más dolga, mint szépen felborítani ezeknek a szereplőknek az egyensúlyát, és hátradőlve figyelni a kialakuló dominóeffektust.

Tonksnak pedig nagyobb szerepet fogok adni, mint amekkorát az előző verzió(k)ban kapott: fontos, hogy neki is legyen személyisége, kipróbálhassa az erejét, és a Lucyval meg Remusszal való kapcsolata is fel legyen vezetve. A második részben egy komplexebb, nyomozós szálat adok majd neki, kíváncsi vagyok, hogy fog menni.

3) Talán a legfontosabb: rájöttem, hogy Lucy főellensége nem lehet Voldemort. Mert Voldemort Harryé. A Voldemort elleni harc nem az ő harca, hiába lesz később a Rend tagja: neki valami más, „kisebb” ellenség kell, akit a saját terepén, a saját szabályai szerint tud legyőzni. Így jött Patricia Rakepick a képbe, és így lettek sokkal fontosabbak a koboldok, mint a történet első verzióiban. Lucy világa a Gringotts, ő úgy tud majd harcolni a háborúban, hogy ott tartja a frontot, ott hárítja el a katasztrófát úgy, hogy abból Harry és barátai az égvilágon semmit se vegyenek észre. Mert nekik meg más dolguk van. És hogy Lucy ne váljon a semmiből önzetlen hőssé: azon túl, hogy már eleve van egy jó oka, hogy utálja Rakepicket, minden részben „kap” hozzá egy újabbat. A történet vége felé pedig majd más motivációt is kap, hogy ne hagyja ott az egészet a fenébe, és kezdjen új életet a Bahamákon a megszerzett tengernyi pénzéből.

...a Gadding with Ghouls-zal egyébként szintén valami ilyesmi volt az egyik legnagyobb probléma, ezért is töröltem le. Azon túl, hogy Lucy és Sirius dinamikája nem olyan benne, amilyennek lennie kell (egy későbbi állapotot tükröz), maga a cselekmény mintha ott se lenne, teljesen a karakterek kerülnek előtérbe. Így nem lehet regényt írni...! Csodálom, hogy egyáltalán elolvastátok. (ezúton is: <3 ) Na de Sanguini, aki zseniális karakter, ugyanúgy lóg a levegőben, mint az egész kaland. A Sequestrum kulcsa pedig teljesen elfelejtődik. Halál béna voltam, te jó ég...

A Sirius-témába meg már bele se kezdek (nem véletlenül kerültem el eddig). Mindig jó vele írni, de sosem vagyok vele elégedett, és mindig van bennem valami mély, látens félelem, amikor vele/róla írok. A legnagyobb baj az, hogy sosem mertem beleásni magam abba a lelki- és elmeállapotába, ami a Főnix Rendjét előzi meg. Kb 2007 óta próbálom kikerülni a dolgot, de nem futhatok tovább előle. Muszáj... :D emiatt persze újta kell gondolnom jó pár dolgot, köztük az első találkozását Lucyval; és emiatt nyilván a CatP-t sem fogja elkerülni a kasza. Mondjuk mostanában amúgy is totál elvesztettem a motivációmat, hogy angolul írjak – tudom, hogy el fogom felejteni és majd hüppögök, de ez van.

5) NEM KELL MINDIG MINDENT MEGMAGYARÁZNI! Lehetnek rejtélyes, megmagyarázhatatlan pontok a cselekményben, amik sosem kerülnek kifejtésre. Ilyen például Pyrites karaktere A 711-es széfben. Nem derül ki, ki ő és pontosan mit tud: csak annyit tudunk meg róla, mint az utolsó epizódban Lucy és Remus, és (egyelőre) nekünk ennyi elég is.

Na, ennyi voltam mára. Remélem, segítettem valamit, ha netalántán regényt próbálnátok írni. És persze nem abszolút igazságokat fogalmaztam meg itt fentebb, lehet nyugodtan kritizálni – nem úgy, mint korábban, mikor mondtam hogy lehet, és aztán puffogtam mint egy óvodás, hanem TÉNYLEG lehet nem egyetérteni velem :D

P.S.: Átszabtam a gportalos oldalamat is, jól elvoltam vele az utóbbi napokban. Igazából mostanában az egyetlen szórakozásom ennek a történetnek az építgetése, meg néha a kószatúrák, de hát tudjátok hogy van ez. Enni kell, és a villanyszámla sosem késik...

A következő részről majd akkor nyilatkozom, ha kész lesz.

Mióta karantén van és home office, meg kiszállítás és Zoom, nekem sokkal több dolgom lett, mint eddig. Az írás viszont - amikor megy - így is utat tör magának. Időközben tovább folytattam a korábban említett, magyar nyelvű történetemet (aminek a címe időközben Sequestrum hadműveletről 711-es széfre változott), sőt, azt fontolgatom, hogy a Gadding with Ghouls-t is magyarul írom újra.

Arra jöttem rá, hogy nem vagyok túl jó történetalkotó: mindig elmerülök apró kis részletekben, karakterjellemekben vagy párbeszédekben, és ettől semmi ritmusa nem lesz annak, amit csinálok. Most azon vagyok, hogy pörgős, lendületes, humoros, csattanókkal és fordulatokkal teli, de közben helyenként tényleg rémisztő horror/kalandregényt gyúrjak a GwG-ből - majd ha magyarul elsajátítom ezt a stílust, akkor tudom újratanítani magamnak, hogy hogyan is kellene angolul írni. Szóval, jó hír: Lucy, Remus és Sirius közös erdélyi kalandjai 90%-os valószínűséggel ékes anyanyelvünkön fognak újrakezdődni (és nem lesznek olyan bazi unalmasak, mint eddig).

Más (majdnem-blogolás):

Hirfaellel mindketten próbálkozunk Wattpadon mostanság, és nem mondhatnám, hogy a mi terepünk ez az egész.  Én legalábbis biztosan nem vagyok Wattpad-kompatibilis író...

A tárgyra térve: nem böngésztem sokat a Wattpad könyvtárában, sem az alkalmazásban, de amit láttam, az valahol a kedvesen megmosolyogtató és a zsigerien ijesztő között van.

Ami megmosolyogtató: Mary Sue és társai. Én is voltam ilyen, akartam egyszerre vérfarkas, Pókember és Tini Nindzsa Teknőc lenni; egy kiskamasz esetében az lenne a fura, ha ez nem így lenne... ez nem zavar. (Az egy picit igen, hogy egy tízessel idősebb vagyok, mint az átlag felhasználó).

Ami viszont zsigerien ijesztő: határozottan emlékszem, hogy bár én a kiskamaszok kiskamasza voltam elviselhetetlenség terén, már akkoriban is le tudtam írni egy összetett mondatot... itt pedig sok esetben nagyon súlyos bajok vannak. Nyugodtabb lennék, ha találnék egy-két normális nyelvezetű sztorit is, illetve ha az íróknak legalább lenne igényük arra, hogy kijavítsák a mások által (olykor) megemlített hibákat.

Ami pedig az igényt illeti...

Azt hiszem, nagyon sokan, akik ma írnak, másképp fogják fel ezt az egészet, mint mi annak idején: egyszerű hobbinak. "most két évig író vagyok, aztán majd megunom". Nem ragadnak úgy benne, nem pörögnek úgy rá, mint mi tettük, mikor még nem az ördögszekerek gurultak naphosszat a G-portálon, és minden sokkal egyszerűbb volt. Néha jó lenne, ha megint úgy lehetne... de nem lesz, és azok, akik most kiskamaszok, sosem fogják megélni azt a majdnem-digitális, msn-en szerepjátékozós/egymás írásait javítgatós korszakot, amit mi. A Wattpad bizonyos értelemben olyan, mint a Facebook meg az Instagram - azonnali reakciókra hajt, és azt kell mondjam, mostanában nekem is túlságosan fontosak lettek az azonnali reakciók. Ha valamire, a karantén legalább arra jó volt, hogy rádöbbentsen erre. Régen egész regényeket írtam meg anélkül, hogy bárkinek megmutattam volna őket, vagy bárki bármit reagált volna rájuk... és eszembe sem jutott feltenni azt a kérdést, hogy "minek, ha nem olvassák?" Vagy amit manapság, és ami még csúnyább: "minek, ha nem olvassák ELEGEN?"

Rengeteget jelent nekem, amit mostanában csinálunk, mert sokkal jobban rálátok magamra, és arra, hogy miben vagyok jó meg rossz, és miben lehetnék sokkal, de sokkal jobb. És ettől ez a "sokkal, de sokkal jobb" már nem tűnik olyan elérhetetlennek.

A legutóbbi íróműhelyes alkalomról nagyon velem maradt ezt a kis morzsa, ezért döntöttem úgy, hogy kikerül ide - a feladat ugyebár az volt, hogy írjuk meg egy létező párbeszédünket egy kívülálló szemszögéből, aki bár pontosan nem hallja a szavakat, de akarva-akaratlanul tanúja lesz a párbeszédnek pl. egy kávézóban.

A külső szemszög ura és parancsolója ezúttal Titus Graves, a morzsa pedig egyszerre kapcsolódik a Tales of the Graves-hez és a The Cat Among the Pigeons-hoz.

A leírandó részlet:

 REMUS: So you're actually keeping a diary!

ME: Kind of. I really wish I could write better, though – you know, the sort of text you'd read with Received Pronunciation and all.

REMUS: You can read anything with Received Pronunciation, though.

ME: I'm talking concise phrases. You know. If I do that, I forget what I wanted to say in the first place. Same thing when you're, like, real angry and all you can suddenly say is "Don't get me started!" And you're all red and blabbering like a fatted turkey…

REMUS: …and then you walk home, prepare a tea, jump into the shower and with the jet of hot water comes a fleeting inspiration of verbal rape.

ME: Verbal rape?

REMUS: I mean, you fuss over the way you could've said "I'll boot your effing balls to Kingdom Come" instead of "Don't get me started". And you're very pleased with your own ingenuity, until you realise that it wasn't really you but Tony Harrison.

A végeredmény:

(Titus)

And there they are again. Sitting. Talking

I am used to being careful - but I broke that habit last week, and I almost ruined everything with it, like a child that never learns. I still, however, stand with what I've thought before: I do not understand what I'm seeing.

...Sitting. Talking.

She likes Remus Lupin: I can tell that from the way their legs are aligned under the table, so close but so far, so careful not to touch. There is a great immaterial wall between them, and nothing could make it crumble. Not her edgyness or her unbalanced nature. Not the ungodly amount of whiskey she drank last time. Might be a man - the wall seems thicker on her side.

Even sitting, they keep on with the dance. One step in, two steps back: a slow retreat. She shows him something: a leather-bound book. I fight the impression of having stumbled upon something profoundly intimate.

"I'm talking concise phrases," She snorts. And then - "Don't get me started!"

Lupin smiles, a little bit to himself but more to her. He answers. She clings to his words, watching his fingers as he plays with his spoon.

They look at each other. Lupin mouthes something, she mouthes it back. Something is emphasized.

She laughs.

She's a so-far-unseen incarnation of the devil, but I'd like to make her laugh like Lupin does.

.

Háttér-olvasnivaló: Tony Harrison - V és amit magyarul olvasni lehet róla, ha valakit érdekel egy durvább irodalomelméleti / politikatudományi írás. Tony Harrison nem tartozik a kedvenc költőim közé (elsősorban azért, mert minden műve mögött nagyon ott van a kevéssé áttételes és tűpontos politikai kontextus) de egyszer kihúztam őt vizsgatételnek, ennek a versnek pedig pár sora nagyon velem maradt.