Darabokra tört szívek

1981. december 12. Északi-tenger, Azkaban börtön

A sötét, hideg folyosókon visszhangot vert a nő magassarkújának hangja, ahogyan határozott léptekkel haladt előre. Előtte egy fényes farkas lépdelt, elriasztva a köpenyes alakokat az ajtók elől, ahol éppen álltak. A cellák résein üres tekintetű emberek nézték őket.

Liz undorral az arcán mérte végig a dementorokat, mikor megállt az egyik cella előtt.

- Hagyjatok magamra vele! Minisztériumi engedélyem van – húzta ki magát.

Az egyik dementor mintha felsziszegett volna, de egy intésére a cellaajtó kinyílt. Liz besétált rajta, hogy aztán az hangos csattanással bevágódjon mögötte. Félszemmel figyelte, ahogyan tovasiklanak a köpenyesek, majd a sarokban gubbasztó alakra pillantott. Az eltelt hetek alatt a férfi rengeteget fogyott és az arca is beesettebb lett. Szemei szürkesége üresen fénylettek a félhomályban és Liz szíve megsajdult. Hogyan lesz képes egyedül mindenre, amit ők ketten elterveztek? Hogyan lesz képes egyedül felnevelni egy kislányt? Hiába döntötte el évekkel ezelőtt, hogy erős és határozott lesz, aki soha nem inog meg, de mára a világ, amiben élt, lassan a darabjaira hullott. Testvére és legjobb barátnője halott, keresztfiát elvették, és a szerelme egy cellában senyved szinte lelkevesztetten.

- Miért jöttél ide? Hogyan engedtek be ide? - szólalt meg rekedtes hangon a férfi és felnézett.

Sirius nem is értette, hogyan felejthette el olyan rövid idő alatt, milyen gyönyörű a felesége.  Ahogyan Bells ott állt a hideg falak és a halálárnyak között csak a jelenlétével képes volt reményt, hitet és szeretetet csepegtetni lassan léleknélkülivé vált testébe. Legszívesebben felordított volna, amikor a pillantásuk találkozott és az asszony szemében látta a bánatot, a csalódottságot és a félelmet. Csak ekkor döbbent rá igazából, hogy mekkora egy idióta volt. Cserbenhagyta azt a nőt, akiért évekig küzdött és a kislányát, akit soha többé nem fog látni. Nem lesz ott, mikor kimondja az első szavát, megteszi az első bizonytalan lépését, megkapja a levelét a Roxfortból. Mindenről lemarad, mert egy címeres ökör volt.

- Csak beszélni akartam Sirius Blackkel. Szembesíteni a bűneivel és a szemébe mondani, hogy egy aljas áruló. Legalábbis ezt mondtam a Mágiaügyi Miniszternek, mikor megkérdezte, miért akarlak látni. Ám valójában nem ez az ok. Gondoltam, tudni akarod, mi történt azóta, mióta sikeresen bejutottál ide – tárta szét a karjait a nő. – Tudd meg, eltemettük az öcséméket és te nem voltál ott, hogy vigaszt nyújts a legnehezebb órákban és akkor sem voltál ott, mikor a számtalan kérvényemet visszautasították, hogy én neveljem Harryt. Lily testvérét, Petuniát jobbnak találták, miközben mindenki tudja, hogy milyen - túrt a hajába, és lenyelte a könnyeit. – És tudd meg, Emily folyton keres a tekintetével és utánad sír.

 - Sajnálom, Bells – harapott az ajkába Sirius.

- Mit sajnálsz, mondd?! Azt, hogy ostoba voltál és cserbenhagytad a családodat? Egyedül hagytál egy gyerekkel, mert bosszúért lihegtél? Ha maradtál volna, akkor meg tudtalak volna menteni és Peter lenne itt és nem te. Otthon lennél velünk és talán Harry is… ám nem így lett - ingatta a fejét Liz, és a cella apró ablakán figyelte a homályossá váló csillagokat. – Egyedül maradtam a fájdalmammal, miközben a szívemnek fontos személyeket elvesztettem röpke pár óra alatt. Ezt az érzést nem oszthatom meg senkivel sem, mert a férjem közutálat tárgya, gyilkosnak kiáltott varázsló. Az öcsém és a neje halott. A keresztfiamat más neveli. A lányom keresztapja pedig abban a hitben él, hogy a legjobb barátja egy gyilkos, miközben aki valójában áruló, azt siratja. Nem csak te kerültél börtönbe, hanem engem is ugyanúgy beletaszítottál egy sötét, hideg világba. Meg kellet tagadnom az érzéseimet, hogy védjem a lányunkat.

- Hogy érted ezt? - állt fel Sirius és erőtlenül a falnak dőlt.

- Nem hagyhattam, hogy bárki tudomást szerezzen rólunk. Nem tudja Remuson kívül senki sem, hogy Emily apja te vagy és ez így is fog maradni. Azt hiszed, hagytam egy pillanatig, hogy megtudják, hogy az apja vagy?! – förmedt fel Liz. – Mit gondolsz, kiteszem a lányomat a te ostobaságodnak? Akik tudják, hogy a férjem vagy, azok halottak vagy megbízok bennük. Minden dokumentumot megsemmisítettem, ami bizonyíthatná, hogy közöm van hozzád - lépett a férfihoz közelebb. Figyelte, ahogyan a döbbenet Sirius arcán mély fájdalommá változik.

- Gondolhattam volna – húzódott mosolyra a férfi szája. – Nem várhattam volna jobbat tőled, Bells.

- Nem szívesen tettem, de a gyerekem nyugalma a legelső. Nehéz volt eltüntetni minden kedves dolgot, köteléket és boldog emlékeket - érintette meg a férfi arcát az asszony. –Gyűlölni akarlak, de nem megy, akármennyire is próbálom magam rávenni erre az érzésre. Nem megy sehogysem. Fáj itt látni téged és tudni, hogyan fog elemészteni ez a hely - akadt meg a hangja a visszafojtott könnyektől. Nekidőlt a férfinak. – Miért történik ez velünk?

- Nem tudom, kedves – ölelte magához szorosan Sirius. – De azt tudom, hogy te erős vagy és védeni fogod a mi kis bogarunkat – nézett a szemébe –, mert nálad erősebb asszonyt soha nem ismertem. Érzem, hogy egy nap minden jóra fog fordulni… boldog leszel és Emily is.

- És te?

- Nem számít – ingatta a fejét Sirius. – Nekem az a fontos, hogy ti biztonságban legyetek. Vigyázz Emilyre és Harryre, mégha távolról is tudod figyelni. Néha fenyegesd meg őket, mert Dursley nekem felettébb nem szimpatikus, nem mintha Lily hosszúnyakú testvére az lenne.

- Ez csak természetes – mosolyodott el a nő és a könnyei kibuggyantak.

- És szeretném, ha elfelejtenél engem és keresnél magadnak egy rendes fickót, aki miatt nem kell annyit aggódnod és kiabálni vele, hogy észt verjél a konok fejébe – törölte le az ujjával a könnyeket Sirius.  – Azt szeretném, ha boldog lennél, ami mellettem nem adatott meg.

- Ostoba vagy, tudd meg! Lehet, hogy mások nem tudják, hogy házasok vagyunk, de én igen és köt a szavam, amit soha nem szegek meg! Csak a halál tud feloldozni az esküm alól, senki más. És nem létezik rajtad kívül senki, akit annyira tudnák szeretni, hogy a férjemnek nevezzem, aki az életem részévé váljon. Inkább leszek örökké egyedül, minthogy megtűrjek valakit magam mellett, akinek az oldalán nem lehetnék az, aki valójában vagyok. Emilynek csak egy apja van és az te vagy. Tudni fogja, ki vagy és miért vagy itt.

- Bells – suttogta a férfi. Nekidöntötte a fejét a nőének és eleredtek a könnyei. – Annyira sajnálom, hogy ostoba és vak voltam. Bárcsak az egész csak egy rémálom lehetne, és mikor felébrednék, minden rendben volna. Nem lenne ez a fájdalom, bánat és magány a szívünkben.

- Akárhogy is van, ez az egész rémálom, akár ébren vagyunk, akár nem. Azt szeretném, hogy otthon legyél, de nem tudok semmit csinálni, mert semmiféle bizonyítékom sincs az ártatlanságodra. Kerestem Petert, de nem leltem sehol.

- Ő már halott, Bells.

- Én nem hiszem. Valahogy úgy érzem, hogy ő igenis él, csak rejtőzik gyáván. Arra vár valahol, hogyan tudna valahogy visszajönni. Mindig mondtam, hogy ne bízzatok benne, mert rossz érzéseim voltak vele kapcsolatban.

- Bárcsak hallgattunk volna rád – hajtotta le a fejét Sirius. – Vigyázz Remusra és valahogy helyettem is próbálj bocsánatot kérni, amiért azt hittük, ő az áruló.

- Mindent megteszek, hogy gondja soha ne legyen. Ettől ne félj! Megígérte, hogy vigyáz miránk, hogy semmi baj ne érjen minket.

- Helyes – mosolyodott el Sirius. – Nem vártam tőle mást. A jófiú, az évfolyamelső, a prefektus és jóbarát. Vigyázz magatokra, kedves – simította meg a nő arcát.

- Hamarosan mennem kell – suttogta a nő.

- Tudom, de addig is hadd véssem még jobban be az emlékeimbe a vonásaidat, az illatodat és érintésedet. Ez az emlék nem jó, egyáltalán nem jó így, a csuklyás őreim sem tudnak megfosztani a mai naptól. Tudva, hogy soha többé nem látjuk egymást, ez az elválás rosszabb bármely halálnál.

- Nem tudom, hogyan és mennyi időbe fog kerülni, de valahogy be fogom bizonyítani az ártatlanságodat.

- Ne csinálj semmi ostobaságot, Bells! Az én sorsomon már senki sem tud változtatni.

- Meglásd, egy nap szabad leszel! Addig lakatot zárok a szívemre és rideg leszek mindenkivel, aki a közelembe akar férkőzni. Egy bástya leszek, melyet bevenni senki sem tud. Lassú bosszút állok az árulókon és félni fogják a nevem. Nagyobb hatalmam lesz, mint eddig bárkinek a Minisztériumban és egy nap majd kinyílik az ajtód és szabad leszel. Megígérem neked! - ragadta meg a férje karját – De addig is, őrizd meg az elméd szabadságát, vedd fel a kutyaalakod, mikor úgy érzed, rád telepedik a sötétség.

- Úgy lesz – ölelte magához Sirius szorosan, és a könnyei megállíthatatlanul potyogtak. – Hát akkor most búcsúzom, kedves, jobb, ha magad indulsz, így nem keltesz feltűnést.

- Nem búcsúzom, csak egy rövid időre – fogta két keze közé a férfi arcát. – Ám addig is csak annyit mondok: hiányozni fogsz, te bolond!

- Nem annyira, mint te nekem – rajzolta körbe a nő arcát Sirius. – Már most hiányzol!

- Tudom – ölelte meg még egyszer Liz, majd lassan elhúzódott tőle. – Most mennem kell - lépett az ajtó felé, ahol már várta a patrónusa. Megtorpanva visszanézett.

- Viszlát, kedvesem – bólintott a férfi.

Liz szíve megsajdult, majd odarohant hozzá és hosszan megcsókolta.

- Mint mondtam, ez rövid búcsú – bontakozott ki a férje karjaiból, és még egyszer megnézte magának a férfit.

Lassan kezdett hátrálni. Érezte a bőrén a hideg fuvallatot, és megpillantotta a szeme sarkából a dementort.

- Végeztem – szólalt meg óráknak tűnő idő után. Le sem vette a pillantását Siriusról.

Az ajtó nyikorogva kitárult, ő pedig sarkon fordulva elhagyta a cellát, s közben ugyanolyan rideg, sőt, talán még fagyosabbá vált a tekintete, mint mikor bejött. A folyosók számára még gyászosabban festettek, ahogyan haladt kifelé. A kapun kilépve még a csillagok reményt adó sugarai sem enyhítették a szíve fájdalmát.

- Most jobb, hogy találkoztál vele? – szólalt meg Remus az egyik sziklán állva. Ijesztően sötétnek tűnt az éjszakában háta mögött a viharos tengerrel.

- Nem lett jobb, de meg kellett tennem. A szemébe kellett néznem.

- Megértem - lépett hozzá a férfi – Most mihez kezdesz?

- Élem tovább az életemet. Felnevelem a lányom. Elfogadom a minisztériumi állást, amit már számtalanszor nekem akartak adni - mosolyodott el a nő, majd Remusra nézett. – Ebben a segítségedet kérem.

- Szívesen segítek bármiben. És mondd, mi az igazi célod?

- Semmi különös, Remus. Azt hiszem, csupán annyi, hogy én leszek Ms. Arrow, akitől rettegni fog minden valamikori Halálfaló - villant meg a szeme és Remus úgy gondolta, hogy ez így is lesz...