1988. Márciusa Norfolk megye, Norwich

Leírhatatlanul boldog volt, ahogyan figyelte keresztlánya kitörő örömét, aki az ajándékát - amit tőle kapott- magához ölelve ujjongott és körbe ugrálta a szobát. Mosolyogva figyelte, ahogyan megpördíti maga körül az ajándékát, s csilingelő hangján kacag tisztán és boldogan.

- Remélem Remus, nem verted magad adósságba. Te is tudod, hogy nem kellett volna. A drága ajándékok nélkül is nagyon szeretünk téged. - Bökte oldalba Liz a férfit.

- Nem kell aggódnod miattam Lizbeth, megérte a sok munka, hogy megvegyem neki. Nézd, milyen boldog, hogy örül neki. Hetekig kutattam, hogy találjak neki egy sárkány plüsst. Képzeld, egy mugli játékboltban találtam. Bár kicsit javítanom kellett rajta, mert szakadt és öreg volt.

- Nagyon szép és köszönjük.

- Apus!! – rohant oda Emily Remushoz és szorosan megölelte a derekát – annyira szép, annyira imádom. Az enyém!! Az én szépségem, kincsem! Az én sárkányom.

- Örülök bogaram, hogy tetszik – guggolt le Remus a lány elé és megsimogatta annak arcát – boldog vagyok, ha te az vagy.

- Nem lehetne lerajzolni és leírni vagy szavakban foglalni, mennyire szeretlek apus! Nem azért, mert megvetted nekem Samut, hanem, amiért emlékeztél arra, hogy szeretnék egy sárkányt. Egy nap figyeld meg… lesz egy élő, igazi sárkányom, akit egyedül én nevelek, és a hátán fogok lovagolni!

- Úgy legyen bogaram,de ahhoz nagyon sokat kell majd tanulnod.

- Pfú – legyintett a lány – kirázom a kis ujjamból az iskolát. Már így is többet tudok, mint akárki. Apus tudod, én nem vagyok olyan átlagos boszorkány, mint mások – tette kezeit a döbbent tekintetű Remus arcára – én Emily Anne Black Arrow vagyok! Két olyan ember gyereke, akik zsenik, és akinek a keresztapja a legjobb magántanár. Szerinted... nekem gondot jelent majd az iskola?

- Nem bogaram, azt hiszem, félnie kell a Roxfortnak, ha majd odakerülsz.

- Ez a minimum. Én nem hozhatok szégyent a tekergőkre! – kacsintott Emily és felkacagott.